Hajnal
2008 július 23. | Szerző: csillagom35
Hajnal vakon ténfergett a sűrű, hideg nyári ködben, napkeltének híre-hamva sem volt, a napraforgók fázón összebújtak, gyönyörű napsárga fejüket mélyen lehajtották egyként védve a sűrű, fojtogató ködtől. A folyócska saját paplana alatt álmodta tovább hajnali álmát, a hínárok susogtak csak csendesen, adva-továbbítva a híreket, mezei történéseket, apró halacskák vitték aztán tovább a nagyobb folyókba. Hajnal fázott, didergősen összehúzta magán a felhőköpenyt, félt is kicsit, mert Nyár úrfival nem lehetett ma beszélni, nem engedte, hogy az aranysárga napsugarak fénnyel árasszák el a reggel, ifjúi dühvel tombolt tovább, háztetőket szaggatott, vihart, szelet fakasztott, hideg ködöt eresztett, várni kellett, míg kitombolja magát. És lassan, észrevétlen, az első bizonytalan narancsszín napkarmocskák a sűrű ködbe akaszkodtak, halvány, sápadt derengéssel, és ahogy fényük egyre erősebb lett, bátrabbak lettek, mostmár szinte szétszakították a ködfüggönyt, és hirtelen, vakítón újra nyár lett, Hajnal felsóhajtott, kirázta hosszú haját, millió szikrázó harmatcseppet szórva szerteszét, felnézett, csillagát keresve, a kiskedvencet, felsuhant, bíbor-arany-bársony napkeltét varázsolt még, és szép lassan beleolvadt a sugárzó nyári fénybe, még egyszer megfürödve a napraforgószín áradatban. Újból reggel lett, nyár, ragyogó, tiszta, áradó. Mint minden évben…
A víz alól
2008 július 23. | Szerző: csillagom35
Mintha a mélységek mélységéből bukkantam volna föl, annyira másnak érzem magam. Az évekig saját magamba táplált félelmek, szorongások, negatív gondolatok mintha a víz alatt maradtak volna, napról-napra egyre derűsebben nézem magam, most jutottam el arra, amit a parapszichológus egy éve írt nekem, hogy meg kell tanulni elfogadni a dolgokat, és nem beletörődni adott helyzetbe. Mindenkor későn érő típus vagyok, nőként is most majdnem negyven évesen ( 37!) érzem igazán jól magam. Nincs bennem félelem, megtanultam szeretni, szeretve lenni, hagyni, hogy szeressenek, ne a gonoszságokat kivetíteni, hanem csendes izzással ragyogni, mint csillag, amelynek fénye millió éveket utazik, hogy megnyugtató villogása elkísérjen utamon. Meg kellett tanulnom elfogadnom magam, mert így tudom elfogadni akit mellém rendeltek. Elfogadtam, újból megszerettem, és csendesen adok hálát az angyaloknak, hogy időben észrevetették velem, hogy látni is illenék megtanulni, nemcsak nézni. Önhibáim nem és nem lettek kisebbek, nem tűntek el, vak forrófejűségem, és odamondásom megmaradt, de én ilyen vagyok és nem tudok másmilyen lenni, sajnos a birkatürelem csak időnként jellemző rám. De akkor a végletekig. Annyira más lett az egész, hogy a maró félelem elmaradt mellettem, és a tiszta lebegés maradt, mintha tényleg mázsás súlyokat dobtam volna le, pedig ezeket is én ragasztottam magamra, és csakis én vethettem le, hosszú-hosszú út végére értem, már a bizsergés is folyamatos, a változás szele, amit igenis megérzek, mikor, hogy, még nem tudom, csak a tiszta várakozás lebeg bennem, a Változás, ami teljesen más lesz, mint eddig. És ez jó, reményt ad, hitet, bizalmat, erőt, életet…
Biztosan
2008 július 13. | Szerző: csillagom35
Biztosan voltam már ugyanígy, ha valami nem és nem úgy ment ahogyan elképzeltem. Önfejűségem és makacsságom visz előre ilykor, és a végeredményt látva elkedvtelenedtem, a rengeteg belefektetett energia, erő, szorgalom, lám mit sem ér, mert nem ilyennek képzeletem. Fantáziával pótlom ilyenkor, szépre és vidámra gondolok, a hurráoptimizmusra, amely teljesen jellemző rám. Például amikor hónapokon át tervezgettük mire költjük az esetlegesen megnyert ötöslottó rengeteg pénzét, azon mellékestől egy az egyben elfeledkezve, hogy egyikünk sem vett lottót, mert elvileg nem hiszünk benne, de attól gondolatban előre elkölthettük a nyereményt. Nézzük: először is traktort fogunk venni, a legmárkásabbat, egyénire tervezve, aranymetál színben, hatalmas ezüst-felnikkel. Minthogy másnak ez még talán nem jutott eszébe.És természetesen piszok drága, mégis ezt látjuk úton és félen. Felturbóztatjuk és azzal közlekedünk. De minthogy már a Hősök teréről is kitiltották eme közlekedési csodaművet mást találtunk ki. A kamiont. Egy 500-as fekete Scania meg is tenné, repít mint a szél. És különben is a platóra felfér egy egész ház, láttam, megcsodáltam, nagyon tetszett. De ezzel is macerás a parkolás például Párizsban, ahol szinte csak Fiat 500 méretű kisautók járnak. Franciaországban láttam meg és ha tényleg egyszer megnyerem az ötös lottót, vagy a hatost, vagy bármelyiket ilyet fogunk venni. Nos, a régi szép szocialista időkben volt ugye a szép Mercedes és az utánfutóként működő lakókocsi. Mára megfordult a helyzet. Lakóautók vannak szinte busz méretűek, és utána kötve kiscsikóként ugrándozik a városi kisautó, bevásárláshoz. Az elsőknék még naivan azt hittük lerobbant a kicskocsi, de már a sokadiknál feltűnt, hogy mégsem. Szóval a legszuperebb egy Concorde busz volt, hiper és szupermodern, jobbkormányos, természetesen, és mögötte egy kisautó. Szóval ha nagy leszek és minden állatmenhelyt és szegényszállást feltöltöttem pénzzel, igenis egy ilyen szuper lakóbuszt veszünk és járjuk a világot ezerrel. Addig marad kényszerpályaként a kamionozás a férjemnek, nekem a bicikli, meg a gyaloglást. Bár én mindkettőt szeretem…
Tényleg…
2008 július 7. | Szerző: csillagom35
Egyébként tényleg úgy van, hogy csak azt nem vesszük észre, ami a szemünk előtt van, és nyilvánvaló. Keresgettem, kutatgattam, hajszoltam, űztem valamit, aminek nevet nem tudtam adni, hibáztattam, okoltam, bűnöst kerestem, kárhoztattam magam, és csak a kezem kellett kinyújtanom, és máris rámtalált. A keresett lelki béke, kiegyensúlyozottság, ragyogás és ragyogtatás. Persze, mondom, itt volt a szemem előtt, csak nem és nem akartam észrevenni. És igen, a közhely újólag rám is igaz, a nő akkor csalja meg, még csak lélekszinten is a férjét, ha nem érzi, hogy szeretik. És a férj akkor megy el, ha feleslegesnek érzi magát. Nos, a legtöbb esetben csak a kezünket kellene kinyújtanunk az ágy másik feléig és nem tovább. Majd húsz év távlatából is újból érzem a ragyogtatást, és igen ragyogog, villogok, szárnyalok, mosolygok. Kevesebbet írok, mert a csak a fájdalom húzta ki a betűket belőlem, a nyugalomnak már nincs szüksége szenvedésre. A kisimult lélek nem háborog, tudomásul veszi a szenvedést, mintegy helyretéve önmagát. Jó így. A szeretet, és szeretve levés, és viszontszeretés védőhálóként borul rám, szigetel a magánytól, nincs hiábavalóság. A céltalan lebegés is megszünt. A célzott lebegés maradt leginkább. A kört már magam húzom, és magam döntök nagyságáról. És nem félek, hogy elmúlik, mert valami másnak adja majd át helyét, hogy tanuljak, továbblépjek, erőt kapjak, erőt adjak. És csak így tovább…
A kistündér
2008 július 5. | Szerző: csillagom35
Mesebeli Alpok, hóhatár, mégis tomboló nyár. Mesebeli, békebeli osztrák kisváros, szűk kis utcácskák, gondosan megőrzött régi házak, nyugalom, rend, kézzelfogható béke. Városszélen gyár, kopott sínpár rejtelmesen kanyargózik közepébe, majd meghökkentő módon végeszakad, ide vonat már rég nem jár, kamionok próbálják a 16 méteres pótkocsit betornászni a szűk udvarra. Gyár mellett vízesés, több tízméteres, felette viadukt árnyéka vetül. A Salzach folyó vidám, türkizzöld vize ugrándozik a köveken, játékosan dobálja magát, méteres sziklagörgetegeket kerülget. Gyár végét a vízesés határolja, le lehet mászni a mohos kövek közé, az apró vízcsepp-eső kíméletlenül tönkreteszi a frizurát, sebaj, a látvány mindenért kárpótol. Nyakatekert magasságban a vízesés mellett párhuzamban vaslépcsők, megmászáshoz, leeséshez, kívánalom szerint. A tündérkét szinte nem is lehet észrevenni, csak ha kellően kiélezett érzékszervekkel, mesére fogható szellemmel találkozik, csak akkor mutatja meg apróságát, türkizzöld szeme vidáman villan, borostyán hajfonata repül, ahogy ugrándozik vígan a köveken. A hegyi emberek nem bántják, megszokták, vigyázzák, ahogy a tündérke vigyázza a vízesést, az álmos kisváros minden csodáját, szívbemarkoló nyugalmát, mosolygó embereit, csodaházait. Ha megszeret, neked is elárulja nevét, apró türkizzöld szemében pedig megtalálod a tündécskék titkait…
Úton
2008 június 28. | Szerző: csillagom35
Három hét szabadság, innen, visszanézve, már nem sok. Bevallom először Svédországba szerettem volna eljutni, aztán Angliába, majd már mindegy volt, csak induljunk. A kamionos élet külön formája az életvitelnek, nem és nem tudnám megszokni. Kezdenek leülepedni az emlékek, a kavarodás képekké és szavakká áll össze, talán ki tudom írni magamból, talán nem… Párizs… pontosan egy hete álltam a Szajna-parton néztem az ezüst-szín hullámfodrokat ahogy a szél a nappal ölelkezett a folyó felszínén, a középső pilléren kőkatona állt, szigorúan vigyázta a partot, a hajléktalanok sátrait nézte tűnődőn a híd alatt, a kőkorláton végighútam ujjaim, hogy a meleg kő-érintés belémívódjon, megilletődem, szárnyaltam és lebegtem, a tömeg hullámzása, morajlása elringatott, Párizs rögtön befogadott, titkaiba avatott, átjárt, hogy mindenkkor visszavágyjak az aranyló vakításba, végigjártunk amit lehetett, a torony alatt a hatalmasságoknak kijáró vegyes tisztelettel ámultam, selyemkendőt kaptam a férjemtől, a nyakamba simult, mintha mindég is viseltem volna, jól áll a kalaphoz, simult hozzám a férjem, igen, köszönöm, Párizsba nem lehet kalap nélkül jönni, a varázs tart még most is, semmi nem törte, a géppisztollyal büszkén sétáló katonák, a rohamrendőrök, és a nyalka biciklis rendőrök sem tudták a varázs-hangulatot elvenni, a jóképű biciklis rendőr után engedelmesen baktatott egy megbilincselt fiatalember, szabadulni sem próbált. Lesétáltam a Szajna partra, a víz illatos volt, türkizzöld, meleg, a tenyerembe vettem, selyemként csordult ujjaim közül, a lakóhajókat bámultam, milyen csoda lehet egy párizsi nyüzsgő, szédítő hajnalra ébredni, érezni, ahogy a város minden lüktetése a szívemben dübörög, a bolhapiacon a Kis herceg francia kiadását lapozgattam, vízköpő képeket válogattam, az árus meleg mosollyal, pergő olaszsággal köszönte meg, Signorának nézett, nevetett rám a férjem, biztos a kalap miatt, a hűs fák árnyékában a Concorde-téren annyira picikének éreztem magam, sétáltunk, a Louvre előtt a csodazöld pázsiton gyerekek futkároztak, fiatal nő aludt, álomnyál csordul szája sarkából, kerestem magam, otthon voltam, a Szent Mihály úton állva Párizs felkapott, mindent tudtam és éreztem, mindent, ami a versekből, könyvekből árad, a Notre Dame egyik vízköpő szönye lustán rámnézett, kacsintott, a vaskapu cirádáit végigkövettem, a magasztos félhomályban, a templomi kórus szívbe markolón énekelt, ismeretlen szentek bólogattak, szarkofágok, üvegablakok mellett Qasimodót kerestem, Jean D’arc gyönyörű, imára kulcsolt kézzel néz a messzi múltba, meghajtottam magam, leültünk mert ennyi csodát már csak szívcsordulva tudtunk tovább nézni, Párizs a részünkké vált, mindig mindenkor velünk lesz, hogy mindig mindenkor visszavágyjunk….
Ciklusok
2008 június 5. | Szerző: csillagom35
Mikor a görcs már szinte a föld alá húz, a méhem mintha kiszakadna, a sírógörcs is szintén kerülget, az idegeim pattanásig húzva, a legkisebb vélt sérelemre is robbanok, az elektromos szikrák pattognak körülöttem, és már magam sem bírom magam, nincs különösebb baj, csak a nőiségem jelez megint, eltelt X-nap, és megújhodok újból és újból, a velejáró ezer meg egy apró jellel együtt. Anyám nézte így a brandy-s üveget, mint most én, és igen ittam is belőle, hogy ellazuljak, gyógyszerfóbiám van, inkább alkohollal mérgezem magam, már nem hiszek a gyógyszerekben, hiszen nem sikerült örökre elaludnom tőlük, emlékszem az ébredésre: a rácsos ágyra, az örökre bezárt betegekre, akik leplezetlen kíváncsisággal, egy gyermek örömével nézték, ahogy életre kelek megint, dühöt éreztem, csalódást, nem akartam a kínlódást, elhatároztam, és meg is tartottam, ide soha, de soha nem kerülök többé, megszegtem mégis valahogy, mert a Nagyapám is ide zárták, szinte ugyanabba a szobába, állt a folyosón, megismert, szeme felragyogott,a mentőautókat nézte az ablak alatt, hátha ismeri akit hoztak, Nagyapa, hiányzol nagyon, segíthetnél egy kicsit valahogy, …”ez nem ház, amiben élek, hanem lelkiállapot.”-írja Békés Pál a Lakótelepi mítoszok című könyvében, és ugyanúgy érzek magam is, biztosan a hormonok, Erzsike barátném, aki kigyógyította magát a rákból végre, mert megtanulta szeretni önmagát, és nem hibáztatni semmiért, mondta, hogy hiába nincs havi vérzése, mert azt ugye a kemoterápia és a sugárkezelés sikeresen elintézte, a hormonok ugyanúgy kínozzák, fáj a hasa, stb,innom kéne még egy kortyot, de az már csak a gondolataimnak szólna, és megfogadtam, hogy… megfogadtam, hogy csak a szépre és jóra emlékszem, és látom, ahogy Szabó Magda kézenfogja Maruqezt, és jót vihognak rajtam, mert ők már tudják, hisz leírták, Szabó Magda a Katalin utca regényében: “… akkor már mindannyian tudták, hogy élők és holtak között a különbség kvalitatív csupán, s csak egyetlen ember jut mindenkinek, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában…” és Marquez is: ” Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat.”… én képtelen vagyok így leírni, az én gondolataim csak kuszán kavarognak, gondolat-foszlányokat tudok rögzíteni csupán, és mantraként ismétlem a kedvenc, a sok közül az egyik kedvenc, Békés Pál a Kétbalkezes varázsló Fizthuber Dongó elrontott varázsigéjét, aki természetesen egy lehetetlen helyre, vagyis egy lakótelepre került, mint képzett varázsló: vagyis, hogy: -Kecskebéka, arkangyal, puszilkodj a varanggyal, puffad, fortyog, serceg, s nő, s lesz belőle hercegnő, kvaccs… és ugye a kvaccs volt a lényeg, amit Dongó minduntalan elfelejtett, és büntetésből a lakótelepre került, még a Nagy Rododendron, a fővarázsló sem védhette ki ezen csapást, tehát ügyelve, hogy a mantra végén mindenkor kvaccs legyen… és remélem a ciklusaim is lenyugszanak, és híven a fogadalmaimhoz sokat nevetek, mosolyom szívből és nem kínból fakad, és nagyon várom már a kalandot, a nagy utazást, hogy megismerhessek új tájakat, embereket, talán Szindbád is ilyen izgalommal várta minden utazását, hiszen ő sem tudta, hová veti a jó, avagy rossz sorsa….
Nyár
2008 május 30. | Szerző: csillagom35
Nyár sudár, barna, karcsú, ifjú, bronzbarna bőr, nefelejcskék ártatlan szem, hosszú aranyszőke hajkorona, feltekert narancsszín tunika, mely napkeltekor a kívánt árnyalatra festhető, épp az aktuális lélekállapotnak megfelelőn. Észrevétlen végigjárta birodalmát, kinyújtotta hosszú narancsujját, végigsimított a búzamezőn, minden nappal egyre érettebbé varázsolván, megtárgyalta a fecskepárral az aktuális napi helyzetet, tanácsot hallgatott meg, amire csak bólintott, de be nem tartott, vigyázva elhessentett néhány viharfelhőt, kinyújtózott, minden napkarját a lehető legmesszebbre nyújtotta, élvezte a ragyogást. Napokig ragyogott, hetekig, nem engedett egyetlen esőfelhőcskét sem maga elé, így szép lassan a ragyogásból ájulat lett, döbbenten fedezett fel egy ájult gólyát egy kiszáradt tó mellett, kezébe vette, elvitte egy patakocskához, megitatta, és szép csendesen intett a sarokba húzódott esőfelhőknek, hogy jótékonyan megöntözzék a földeket, szivárványt húzott a város fölé, és büszkén zsebelte be a gyermekek ámulatát, mert Nyár büszke, sudár, melegszívű, érző férfiember, aki mindenkire és mindenre vigyáz, örömöt és jókedvet szór a szívekbe, a csillagok is másképpen hunyorognak nyáréjeken, mikor az ájult meleg után a Tejútra felnézve egy-egy, vagy egy bizonyos nyár éjen meglátod sorsod a csillagokba írva, persze, ha kellőképp nyitva a lelked, szárnyal a szíved, és megfelelően beavatott vagy Nyár úrfi minden titkába….
Via Mala
2008 május 30. | Szerző: csillagom35
Via Mala…sokadszor olvasom Knittel könyvét, mindig nyugtalanságot, zavart kelt. Olvastam róla kritikát, hogy finoman szólva nem irodalmi, meg geil, és hasonlók, nekem pl. nagyon tetszik… talán mert a saját Via Malám jut róla eszembe minduntalan, a saját utam, sorsom tükröződik vissza, és ha lecsukom a szemem igenis hallom az Yzolla dübörgését,mintha az évek peregnének, és mivel mindjárt újjólag megszületek, az évek pergését nem homokszemcsék apró morajlásával mérem, hanem egy hatalmas vízesés dübörgő morajával, istenem, megint eltelt egy év, és a barátnőm jut eszembe, akit a sors már elsodort mellőlem, hogy a születésnapján felköszöntve így köszönt vissza: -minek örüljek, hogy megint eltelt egy év?- először mély pesszimizmust éreztem, aztán beláttam igaza van. A nagyszüleim is a magától értetődő természetességgel pergették a napokat, számolták az éjeket, tudván tudva, hogy lépteik a Földön kiszámítottak. Igen, újból eltlet egy év, a fiam nagykorú lett, vonszolja maga után csodaszép barátnőjét, aki mit ád isten lelkileg tök olyan, mint anno én ennyi idős koromban, ugyanaz a határozatlanság, lelki bizonytalanság, zavaros szülői háttér, és megpróbálok néha segíteni, nem rámenősen persze, csak ahogyan egy félig ember, félig még kamasznak lehet… végtelen türelemmel, mert a szülő úgyis hülye, hagy beszéljen kb. kettő percig aztán duguljon el, mert majd mi úgyis jobban tudjuk… végül is, ezen minden szülő átmegy, hogy retaldáltnak tartja saját szeme fénye, de ha baj van, akkor visszakérdez, hogy ezt miért nem mondtad… és ilyenkor legszivesebben bevennék egy marék nyugtatót, még szerencse, hogy ilyen nincs minálunk házi raktáron, és felveszem legszebb mosolyom és angyali, végtelen türelemmel, halkan, vigyázva mondom:- mondtam, kisfiam, csak nem figyeltél rám…-Hát igen, a nyár meghozta a tomboló meleget, azon hőséget, amit csak a nyári születésűek képesek élvezni igazán, gyilkos hőség, ugyanannyi áldozatot követel, mint a jegesen tomboló tél, de mégiscsak nyár van, varázsos, tomboló, és születésnapot hozó, és nem engedem semmilyen lélekölő robothétköznapnak, hogy elvegye a mosolyom, a kedvem, a szívderűm, a nyugalmam, a csodáim…énmagam…
Falanszter
2008 augusztus 3. | Szerző: csillagom35
Nos, ezt a fiam írta, s mivel nagyszerű és megengedte, hogy közöljem így megteszem, és már a saját írásaimat szegényesnek érzem mellette, de hát nem azért írok blogot, hogy bármit is bizonyítsak, csak szinte íráskényszerből, közlésvágyból, szeretetből, szerelemből, gyűlöletből és minden érzésből, ami kavarog bennem, és ez még mindig jobb, mint üresnek lenni, és bambán bámulni a lelkünk üres sötétjét, a nincset és a semmit, és mindezt az ürességet kivetíteni és megfertőzni vele érző szíveket, és kérdésekre keresni a válaszokat, de már a kínzó fájdalom nélkül néha szinte már csak megszokásból, és várni a Változást, a Csodát, a remény üde felhőjében ülve, bízva bátran mindabban ami nekem fontos, nos, íme a fiam írása, szíven ütött:
Falanszter
Papírra vetem, gondomat betemetem, elégetheted, már késő… Felejthetem, de nem teszem, reménykedem, talán majd ez lesz a végső
ÁLLOMÁS, LÁTOMÁS, TÁMADÁS, mely lelkem ostromolja. Rúgj belém, Állj tovább, MONDD: SZÁNOD-E MÁR?! TERHEL-E MÁR LELKED MOCSKA?
Végrendelet, mit írok, tudom, nem sírtok, hidd el, engem se hat meg…
Gondolatörvényt szítok, egy ókori írnok se kapna ezért kegyelmet
Halott csak az, kit temetnek, s felednek, temetkezem, hátha így lesz.
Halotti leplem leköpheted, ne nyomja lelked, bosszút halott nem tesz…
A halott nem olt vissza, nem üt vissza, ezért nyugodtan megteheted.
Tudom, hogy legalább az én lelkem tiszta, te a megváltást elvetheted. Nyugodta szúrj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel. Simán, lazán tedd meg, döfj hátba, s mosolyogj ártatlanul, ha a szemembe nézel, ITT A VÉG! KÖZÖNSÉG! NEVETSÉG! Ne félj, hisz ezt teszi minden ember HAZUDJ MÉG! MI KÉTSÉG! KORCS NÉPSÉG! Pokolba mind az emberiséggel! Falanszter ez a világ, futószalag, sorozatszám is játszik lassan. Egyéniség nem él tovább. Ki hallja már, ha eredeti szív dobban? Csak az a lényeg, hogy majmold a népet, utálj meg csupán az igazságért. Örülhetek, hogy holtan szedhetem a rímeket, csak a semmiért, mi másért? Gyűlölj, ha fáj az igazság, rég untad már, hogy fekete bárányként élek. Kiközösít a klónság, a lelkem fáj, ha az emberek szemébe nézek.ÉLEK! CSAK HOGY ÉGJEK! Azt hiszem ez nem épp csábít folytatásra…FÉLEK! MONDD MIÉRT ÉLEK? Baljós léptek taszítanak a halálba.Új kezdet, mit várok, még nem látok, vak vagyok, mint minden más. Érjen véget az átok, az is csoda, hogy állok, jöhetne már a megváltás… egyéniség, mint mindenki más elvet, ez a lét mely szárnyakat ölt rám. Tudom, én leszek az utolsó, s én nevetek, pózolás nem áll közel hozzám.
Kívánság
Földre szálltam hát, szemem, láss csodát!
Valóságtól megborzongván hideg rázna át
Az, ki szívvel lát, nem élhet tovább,
Igaz szívét elnyelé a hazug valóság
Az ki többet várt, semmit sem talált,
Csak igazságszolgáltatásnak álcázott kínhalált
Nem kívánok mást, csak egy cseppnyi megnyugvást,
S hogy minden lélek elkántálja Sátán himnuszát!
Fejem szegtem hát, indulok tovább
Oda, ahol gyűlölet már nem ismer határt
Kár a boldogság, úgyis messze már
Arra fekhet mesze-messze nem létező hazám
Merre lelkem szállt, inkább meg sem állt,
Új reménnyel továbbrepült, hátha célt talált
Nem kívánok mást, csak egy percnyi megnyugvást,
S hogy pokol bugyra visszhangozza egy angyal sikolyát
Elcsitultam hát, minden szavam árt
Meghalnék, de egy gondolat folyton visszaránt
Úgy szép a halál, ha emlékeznek rám
Élő világ határát csak akkor lépem át
Addig élek hát, míg emlékeznek rám,
Elfelednek, s eltűnök az éj sikátorán
Nem kívánok mást, csak az örök megnyugvást,
S hogy síromon túl térdreboruljon előttem a világ…
Nos ezeket a szavakat nehéz túlszárnyalni, nem is próbálom, inkább csak ízlelgetem, merengek rajtuk, gondolatokat ébresztenek, hangulatokat, színeket bocsájtanak ki magukból, átmosnak, felráznak, kicsit szívbemarkolnak, kicsit meghatnak, kicsit büszkévé tesznek, kicsit aggódtanak, ezernyi kívánság zsong bennem. ..
Oldal ajánlása emailben
X