A víz alól

2008 július 23. | Szerző: csillagom35 |

 Mintha a mélységek mélységéből bukkantam volna föl, annyira másnak érzem magam. Az évekig saját magamba táplált félelmek, szorongások, negatív gondolatok mintha a víz alatt maradtak volna, napról-napra egyre derűsebben nézem magam, most jutottam el arra, amit a parapszichológus egy éve írt nekem, hogy meg kell tanulni elfogadni a dolgokat, és nem beletörődni adott helyzetbe. Mindenkor későn érő típus vagyok, nőként is most majdnem negyven évesen ( 37!) érzem igazán jól magam. Nincs bennem félelem, megtanultam szeretni, szeretve lenni, hagyni, hogy szeressenek, ne a gonoszságokat kivetíteni, hanem csendes izzással ragyogni, mint csillag, amelynek fénye millió éveket utazik, hogy megnyugtató villogása elkísérjen utamon. Meg kellett tanulnom elfogadnom magam, mert így tudom elfogadni akit mellém rendeltek. Elfogadtam, újból megszerettem, és csendesen adok hálát az angyaloknak, hogy időben észrevetették velem, hogy látni is illenék megtanulni, nemcsak nézni. Önhibáim nem és nem lettek kisebbek, nem tűntek el, vak forrófejűségem, és odamondásom megmaradt, de én ilyen vagyok és nem tudok másmilyen lenni, sajnos a birkatürelem csak időnként jellemző rám. De akkor a végletekig. Annyira más lett az egész, hogy a maró félelem elmaradt mellettem, és a tiszta lebegés maradt, mintha tényleg mázsás súlyokat dobtam volna le, pedig ezeket is én ragasztottam magamra, és csakis én vethettem le, hosszú-hosszú út végére értem, már a bizsergés is folyamatos, a változás szele, amit igenis megérzek, mikor, hogy, még nem tudom, csak a tiszta várakozás lebeg bennem, a Változás, ami teljesen más lesz, mint eddig. És ez jó, reményt ad, hitet, bizalmat, erőt, életet…