Kockák
2008 október 3. | Szerző: csillagom35
Soha nem akartam semmilyen kockába belepasszolni. Mindig, mindenkor kívülállóságra törekedtem, bár lehet épp ezzel paszíroztam magam egy másfajta kockába. A fiam is lázadozik minden divatos ellen, nem vevén észre, hogy sokan vannak ugyanígy, tehát ugyanúgy kockásodnak, csak éppen nem rózsaszín egyenpólót hordanak, hanem Bafomet szimbólumosat… Nem tudom…valahová mindenféleképp tartozunk, bármennyire is ágálunk ellene… sokáig hittem, hogy a dekadencia, a az arrogancia, a cinizmus megvéd, valamiféle támfalat ad a támadásokkal szemben, de csak félreértést, és meg nem értést szült, így a mosolyt választottam, a nyitottságot, naivságot. Azt tudom, hogy lázadó szellem sosem voltam, kimerült annyiban, hogy extrém ruhatáram van, nagymamám kiérdemesült 50-es évekbeli retiküljét hordtam, mert hittem, hogy illik hozzám, férfiinget vettem szoknyához és hasonlók, tizenévesen erősen festettem magam, aztán egyáltalán nem, ágáltam a hajfestés ellen, míg fodrász barátnőm nem lett. Bizonyára ez is egy kocka, csak kívülről absztrakt minták díszítik, és nem érti, csak ki a kockát lakja. Bár gyerekként hithű kisdobos és úttörő voltam, mindenkor forradalmi verseket szavaltam, nyakkendőket kötöttem, megjártam Zánkát, és boldog voltam, nyolcadikosként iskolarádiót csináltam, és visszanézve ez is kockaság, bár most már nem mernék semmi ilyesmibe belefogni, és nem is a hajdanvolt szép napokat akarom visszahozni, mert nem biztos, hogy annyira szépek voltak, csak egy másik kocka volt, kockáról kockára vándoroltam, vándorlok, javítgatom, szépítgetem, néha összetöröm, utána ragasztgatom, und so weiter…egyszer már talán találok egy általános kockát, ami teljesen semleges, és aktuális hangulatomnak és egyebeknem megfelelően velem változik, és nem kell magamnak alakítgatnom. Addig meg marad a mostani…
Percek
2008 szeptember 25. | Szerző: csillagom35
Ha visszanézek nap végén az elejére, és a perceket engedem csillogó-villogó gyöngyszemekké aláhullani, és átélem a napi kedves, avagy rossz pillanatokat újra egy átfogó pillanatra… akkor ha szép volt a nap, bokáig állok a gyöngyszín-percek derűjében, visszaérzem a csókok ízét, az ölelés erejét, a szeretkezés derűjét, a mosolyokat, a madárdalt, az őszi színpompás levélhalmazt, a napsugár lélekmelegítését, az álmok erdejét, mindazt ami kerekké teheti és teszi is a napot, bokáig sőt néha térdig gázolok a percek gyöngyhalmazában, fel-felveszek egyet,egyet, ízlelgetem, forgatgatom, csodálgatom, magamhoz ölelem, szívembe zárom, adott pillatatnak megfelelően. Ha bánat húzta gyöngyhalmaz halmozódik körülöttem ezt is ugyanúgy átélem, mert át kell élnem a fájdalmat, a csóknélküli hiányperceket, a szív- és szeretet nélküli napokat, a magányt és keserűséget, a hiányt, mert tudom mit vesztettem és a beletörődés árnya bizonytalanul lebeg körülöttem, apró fekete gyöngyhalmazból akkor is megpróbálom kiválasztani ami a napnak megfelelő: igenis meghallom a madárdalt, észreveszem a szépet, nem engedek hamisságnak, rosszindulatnak, gonosz-rossz-földrehúzó gondolatoknak, addig kotrom a fekete gyöngyhalmazt, míg meg nem lelem az aznapi igaz-sápadt-aranyperc-gyöngyöcskét, ami segít, és átsegít, hogy az Álom, a jótékony és feledtető újabb hajnalt húzzon elő, hogy nap végén, adott napnak megfelelő gyöngy-perc-zuhatag hulljon körém….
Nagyi, avagy az élet fura meséje
2008 szeptember 16. | Szerző: csillagom35
Ilyen mesét tényleg csak az Élet írhat.Annyi szenvedést és szenvedélyt, örömöt és fájdalmat, borzalmat és csodálatot tényleg csak a lassan elpörgő élet-homok szemeken át látni persze, ha elég tiszta a szíved és mosolyogsz előre nem látott és elfogadhatatlan dolgokon, nem hökkensz meg csodákon és a természetfelettit természetesnek veszed… Messzi Jászság aprónak nem mondható kivagyok, mi vagyok falujában kezdődött a történet 1913-ban. Akkor született a férjem nagymamája Jászdózsán. Teszem hozzá gyorsan mindezt csak én raktam össze gondolatban, lehet, sok mindent félre is értettem, vagy nem jól rakosgattam össze a kusza emlék-darabkákat. A Nagyi, nevezzük Erzsikének már kilenc évesen libapásztor volt, szerette is, ha jól gondolom, bár cipő nem igen került lábára. Iskolába elemibe járt, talán három, esetleg négy évet, írni gondosan kalligrafált betűkkel, igazi szép régies írásmóddal írt, tényleg csak a régi öregek sajátja már csak. Utána konyhára került, jópár év kimaradt ilyenkor a megemlékezésből. Anyja nem szerette, hamar férjhez adta. Az uráról igen szűkszavún emlékezgetett, őt sem igen kedvelhette, bár a katolikus vallás nem igazán engedte, hogy rosszat mondjon róla, így nem is tette. Hamar elkerült mellőle, elsodorta a háború, fáradtan betegen került vissza gyerekei mellé, és hamar meg is halt.Nagyi világ életében dolgozott, kereken megtagadta a kommunizmust, mint vallást, a legsötétebb időkben is megmaradt hithű katolikusnak, és soha nem bántotta érte senki. Évtizedekig a gyöngyösi gimnáziumban takarított, a régi tablókon még a fényképe is rajta van. Gyermekei is katolikusként nőttek fel.1965-től nyugdíjas. Nagyi hat gyermeket szült. Kettő még gyermekágyban meghalt. A többi szépen sorban majdnem felnőtt korukban. A legelsőnek a férjem apja valami rejtélyes rákfélében, amit már fiatalember korában diagnosztizáltak nála, és jelezték nem lesz hosszú életű, ennek ellenére két fia született, és 7 éves volt a férjem, mikor meghalt…Utána Klárika néni, akinek az apácák adták ezt a szép nevet, mert ott nevelkedett sokáig. Klárika néni férje katonatiszt volt, ittak folyvást és folyvást, jó életük volt. Gabi lánya következett sok-sok évre rá, aki szívbetegnek, nyitott szívvel született, kétszer is megműtötték, majd ötven évesen távozott az anyja mellől… Legutoljára Erzsike néni távozott, agydaganata volt, már gyerekkorától, mint utólag kiderült, és hamar el is vitte… A Nagyi pedig több, mint 90-ven évesen a mátrafüredi idősek otthonában számolja a napokat, fél a haláltól kegyetlenül, kapaszkodik a mindennapokba, siratja már nem sima arcát, legalább ötször adták fel neki az utolsó kenetet, utoljára már az a tisztelendő atya is meghalt mellőle, akivel folyvást veszekedett… Nem, nem itélkezem, nem, nem akarom rossz színben feltüntetni a Nagyit. Csak a görcsös életbenakarnimaradást csodálom benne, a hitet, a hitét, a Jézusát a szívében, a határtalan önzést, hogy mindenen át életben maradjon és maradhasson, mindenki más nem fontos. Biztos vagyok benne, hogy szerette a gyerekeit, hisz sok mindent tett értük, és bízott benne, hogy öregségére valamelyiknél biztos pontra lel, ehelyett még mindig pergeti az időhomokszemcséket, tűnödik a rég volt hajdani napokon, néha szentként állítja be magát, néha kegyetlenül látja az igazságot, szelleme még frissen tartja, emlékei nem engedik, lábai, izmai még engedelmeskednek, lelke még nem akar útra kelni. Nem láttam még embert, aki ennyire ragaszkodott volna porhüvelyéhez, még mindig nem érzi, hogy ezt a testet csak kölcsön kaptuk…Tisztelem érte, mert ehhez is bátorság kell, talán még nagyobb, mint kellő időben kilépni és elindulni a másik úton…
Ősz ujja
2008 szeptember 4. | Szerző: csillagom35
Ez a hajnal már más. A kapun kilépve maga az Ősz simított végig arcomon, megszámlálta ráncaim, végighúzta borzongatón fura ujjait a szívemig, intett és továbbállt. Egy tétova pillanat volt csak: futó érintés, kósza illat. Amit itt hagyott már más. Mélyen elgondolkodva bandukoltam, feltűnt, hogy már szinte elmaradt az ájult tücsökciripelés, a csillagok hunyorgása is szinte távolibb, a hold pedig buja táncosnőként fátyolfelhőt húzott magára, titok lett, messzi, elérhetetlen. A szívemben az érintés nem múlt, felerősödött a sürgetés, hogy indulnom kell, tova, vándormadárként álltam a járda szélén, futottam volna szívszakadva, lélek-szárnyalva, magasban jártam, gólya voltam. Egy csapatban álltak tegnap hajnal, gondolom a lehetséges útvonalat beszélgették éppen, a sürgetés már a szárnyvégükben dobolt. A fecskék is gyűlnek, Kisasszony napjára el is repül mindahány. Nagymamámmal sokat néztük az erkélyükről, csivetelésük betöltötte a szótlanságot, de nem is volt szükség szavakra. Az iskola megkezdődött, szívesen jártam, nőttem, fel sem tűnt mennyire burokba zárt szeretetük, nem fojtóan, de érezhetőn a levegőben úszott, természetes közeg volt, sima, zárt, kézzel fogható. A fecskékről jutott eszembe épp. A vándorok érezhetnek így talán, a sürgető késztetés, hogy azonnal, de máris indulni kell, mert vár az Út, az Ösvény, a Titok maga. Lehajtottam fejem, az aszfalt egyenetlenségeit próbáltam nézni, a tömött kukák mellé dobott zacskókat, a szívem szárnyalt, hívott a messzeség, üzent a Szahara, Exupéry csendben bólintott. Az Ősz maga jött el hozzám üzenetével, indulnom kell, érzem, tudom. Csak még mindig nem tudom hogyan…
Ki mondja meg?
2008 augusztus 20. | Szerző: csillagom35
Sokszor eltűnődtem már, mivel érdekel, mások vajon hogyan dolgozzák fel életük válságos pillanatait, és mivel csak a sajátjukat élik meg világrengetőként, és talán ez a helyes, mert hiába van mellettem valaki nem látom a titkos gondolatait, nem érzem érzéseit, néha ritka pillanatokban mikor egyként dobban szívünk és egyet gondolunk és érzünk, talán akkor sejtelmem lehet róla milyen is legbelül, nos minthogy a férjem majdnem húsz éve próbálja a legkülönfélébb eszközökkel megmutatni nekem mit is vétettem ellene, és mit is tettem érte, vele, és csodálkozva veszi tudomásul, hogy fogalmam sincs mit is beszél, csak nézek ilyenkor bután, összezárt makacs ajkakkal, elszántan, amitől szó szerint az őrjöngés kapja el, már lassan megszokom a megszokhatatlant, már nem rezzenek meg a kiabálásra, mert tudom, hogy ő csak így képes levezetni a feszültséget, és már nem találok kivetnivalót sem benne, hiszen mindenki úgy dolgozza fel a stresszt, ahogy csak tudja, én utálom a kiabálást, birkatürelmem mégis elhagy sokszor és keményen kimondom bárkinek az adott pillanathoz tartozó gondolatot, nem érdekelve mi is történik aztán, mégis sokan nem értenek meg, így hát mosolygok angyalian és néha ha a stressz, a hormonok, az egyedüllét rám tör dühösen sírni próbálok, de belül érzem, hogy fölösleges, de nekem ez a levezetés módja, van aki italba menekül, nekem ez sem megy, az alkohol még szókimondóbbá, és feszültebbé tesz, nem lazít, nem bátorít, nem suttogja hamis igéreteit, csak még élesebbé teszi a vonásokat, és még elviselhetetlenebbé magam, szóval nekem nem való, a pohár sört inkább a szomjúság ellen iszom néha, aranyként csillog, aranyként csúszik le torkomon, ellazít, véremmé válik. A tükröt nézem újból, és ez is feldühít, mert megint nem látok mögé, legszívesebben darabokra zúznám, aztán felsejlik, hogy megint a hormonok, a havi ciklus miatt vagyok tök idegzsába, és hagynom kellene, hogy ez is átviharzon rajtam, hogy újból kisimult lehessek, mi lenne a jó, istenem, valamelyik, valaki már megmondhatná végre, hogy jó úton járok-e, jó helyen vagyok-e, de minthogy a választ ösztönösen érzem, dühömben megint csak valami igazán rosszat tennék, nem is tudom, annyira igyekszem néha jó lenni, hogy attól leszek igazán rossz, anyám jut eszembe, mikor részegen és üvöltve járta a bányásztelepülés utcáit, rám pedig szinte ujjal mutogattak, ott megy a bolond Eta lánya, és hiába is próbáltam a lelkére beszélni, a végletekig önző volt, és a maradék hitét és önbecsülését is neki adta az olcsó vermutos üvegeknek, senki és semmi nem számított már, csak az alkohol adta szabadság. Annyira menekülni akartam onnnét, és jött a szabadság képében a férjem, aki igazán olyannak szeretett ami vagyok, vagy talán ami voltam, formálható, képlékeny, naiv, butuska, de mégis olvasott kislány, tizennyolc éves voltam és terhes, felvállalt, elvállalt, ő már akkor is tudta tettei helyességét, én a mai napig nem mindig. Utáltam a sajnálatot, szánalmat, hiába mondogattam az sosem visz előre, meg sem hallgatott. Szemét voltam vele, valóban, nem adtam meg neki a feltétlen, mindenen átható szeretetet, odavágtam, majd ha megöregszik, megnyugszik, a napokban emlegette is, hogy igazam volt, az évek hozzák a belenyugvást, az elfogadást, a megszokás békés nyugalmát, a szeretetre való képességet, a titkok elfogadását, a megbocsájtást, a tiszteletet, törödést, amit az ifjúkori vakság nem ad meg, azt meghozza a középkor arany ragyogása, a szelídség. Talán máskor, máshol jobban sikerül, harcolni, csatázni a hétköznapokkal még mindig jobb, mint belesüllyedni a szürkeségbe, a ködbe, a reményvesztettségbe. Talán.
A denevér
2008 augusztus 18. | Szerző: csillagom35
Az álom lassan, puhán ölelt körül, már kezdtem lemenni a következő, még mélyebb szintre, szinte már éreztem, hogy bár soha nem volt zsánerem Antonio Banderas, most rám mosolyog, fölém hajol, átkarol, nos, ebben a történelmi pillantatban a fiam az ágyam szélére telepedve egy suttogással felébresztett: -Anya, egy denevér van a szobámban.- Küldd ki- motyogtam félálomban és próbáltam a takarót visszarángatni.- Elvégre már felnőtt vagy, és nagy is. – De megijesztett- suttogta a fiam majdnem rémülten- tök hangtalanul repked körbe-körbe-Akkor talán kapcsold ki a gépet, és csukd rá az ajtót, majd reggel kikergeted.- Hogyisne, elvesznek a dalszövegeim, amiket most írtam- támad a fiam, és leült Tv-t nézni. Elvégre mindig is állatgondozó kívántam lenni, íme a remek alkalom, hogy szabaduljunk meg a denevértől. Kb. másfél órába telt, míg akkora bátorságot vettem, hogy benézzek a szobába, ahol a denevér kétségbeesetten keringett, majd jóízűen felaggatta magát Kassai íja alá. A téglamintás tapétában tökéletesen meg bírt kapaszkodni. Villanyt akartam kapcsolni, hátha megijed. – Tök vak- legyintett a fiam, ultrahanggal közlekedik. Ja, tényleg. Közben kétszer-háromszor visszaugrottam a fürdőszobába, telve félelemmel. – Olyan aranyos-sóhajtottam- miért félek tőle?- Ösztönös- legyintett a fiam fölényesen, természetesen a hátam mögött állva, merthogy félt, hogy a rasztahajába kapaszkodik, magyarázta férfiasan. Szerencsétlen denevér már teljesen kimerülten körzött, és egyre gyakrabban akaszkodott vissza az íj és a tegez alá, és szép kényelmesen behajtogatta magát, mint aki lefekvéshez készülődik. A következő fél óra azzal telt, hogy megpróbáltuk levadászni, elkábítani. Repültek a szennyes zoknik, bugyik, pólók, az íjról és a tegezről lógtak sorban, egyetlen egyszer sem találtuk el, szerencsére, közben már fulladoztunk a röhögéstől, a bénaságunktól. Repült a zselés doboz, folyt a tapétán az arckrémem, a szomszéd már türelmetlenül verte a radiátor vasat. A szennyestartót borítottam rá először, kb. tíz perc mozdulatlan állás után, miközben a fiam szórta a sziporkázó poénokat, elvégre megoldottam a helyzetet. És közben vihogott. Majd a teknős lavórját kértem, és szép lassan ráborítottam. És álltam a falhoz szorított lavórral, amelyben ijedten zizegett a denevér, miközben a kisfiam a konyha legéletlenebb és legkisebb késével kartonlapot próbált vágni, hogy a lavór alá csúsztassuk. Újabb csigavontatta tíz perc és megszületett a remekmű, lassan a lavór alá csúsztattuk, rászorítottuk, kivittük az erkélyre és elengedtük. Megkönnyebbülten repült el. Mi is megnyugodtunk, és megpróbáltam Antoniót visszacsalogatni az álmomba. Természetesen már nem jött el. Hiszen férfi.
Napkelték számosszor, sokadjára
2008 augusztus 14. | Szerző: csillagom35
Egy felhősávon ülök, nézem a hajnalt, ahogy belepi a várost, a feketéből szürkeségből bíbor színeket fon. Már nem keresem régi Holdleány magam, az már átalakult, de még mindig megígéz az ájult éjszakai tücsökciripelés, a csillagvarázs, a holdjáték, a tejút és minden kellék ami a nyár-éj-csodát feledhetetlenné teszi. Már jobban kedvelem a hajnalt, a megúnhatatlant, bár már érezhetően hosszabbak az éjszakák, az első fénysáv ami végigkúszik az ég alján, nos, feledteti az előző éj terhes, nyomasztó, kísértő árnyait, átmos, felemel, habos-rózsaszín, szinte már cukorszirup édességűvé változtatja az eget, a cirruszokat is halvány rózsaszín-lila-szürke árnyalatba vonja, és nevetve nézi, ahogy megpróbálják egyenszürkévé visszaváltoztatni az egész frontfelhőzetet, nem sikerül, dühös-morcosan húznak át az égen. Még mindig a felhőmön ülök, nézem a tarlókat, a hegyeket, a városzélt, nézem, hogyan kap fel a szél egy-egy műanyag flakont, megpörgeti játékosan mielőtt a szennytől fulladozó patakba pöccintené, a főút menti poros vadalma fákat, amelyen még a legnagyobb télvíz idején is egy, azaz egy darab alma rostokolt, vidáman lengedezett a hideg szélben a levél nélküli ágon, vajon megtalálta-e valami kóbor állatka, és jóllakott-e belőle. Nehezen kászálódom le a felhőmről, de muszáj, készülődnöm kell, indul az újabb csata a hétköznapokkal, utolsó pillantással még befogom a Sárhegyet, végigsimítom, és visszabújok, talán a falaim mögé.
Ragadós mézhullám
2008 augusztus 6. | Szerző: csillagom35
Komolyan, mintha vastag mézrétegen kellene átvágnom magam, mintha küzdenem kellene a benntmaradásért valami körversenyen. Szívem meg-meglódul, a torkomban dobog olykor, néha sikerül lecsitítanom, néha fáj, beleszúr, isten bizony már nem gondolok Dobák Lacira, mintha valami rég volt, igaz sem volt történés lett volna, álom, amit nem tudsz, hogy valóságtartama vajon mennyi is, nem ez már teljesen más szívenszúrás, mégis elkap olykor, fogalmam sincs mire akar figyelmeztetni, nyüzsgök, zsongok, magam mellé esek, újból fellángolok, a magam elé tűzött feladatok ha nem készülnek el, sokszor még álmomban is dolgozom. Hazajövök, és ha a fiam megint csavarog, mert most ifjú félig-felnőtt korát élve megteheti, akkor köszönök a halaknak, a teknősnek, még macskát-kutyát nem mertem hazahozni, pedig lehet, hogy jobban járnék, mert lekötné csapongó-lázadó lelkem. Indulnék, de még nincs meg a cél, és kicsit tétová tesz, pedig tudom, harmadik szemem már látja is a változást, csak nincs még itt az idő, a hely, a tér, és le kell magam hűtenem, nyugtatnom, hogy mihelyst ideje lesz indulhatok. Néha délutántól alszom reggelig, éber-valós-átélt álmokat élve, látva, hangulatuk elkisér, elringat, vagy álmodóvá tesz, ülök csendben, néha legszivesebben kiabálnék, de mosolygok, mert valami legbelül mindig megvigasztal, felemel, megsimogat, nyugodttá tesz, egy pillantat alatt meggyógyítja szívem. Merthogy várok türelmesen, a férjem, hogy néha hazajön és karjába zár, és érezzem végre nő vagyok, fontos, szép és hasonlók, és elviseli rigolyáim, és én is elviselem övéit. Párizsra gondolok és a gombóc a torkomban kissé visszafejlődik, bár nem tudom, nem érzem mit is kellene ennyire kimondanom, hogy hazaérve fájó gondolat-gombóccá érjem a torkomban. Így hát várok, némelykor türelmesen, némelykor vágyódva, és sürgetve, de mindenképp várok. Nem, nem csodát, bár néha az is jólesik…
angyalok úton- útfélen
2008 augusztus 4. | Szerző: csillagom35
Harmincfokos hőség, perzselő, fásulttá, fáddá tevő, lelassító, bódulttá tevő, lélekölő. Az éjszaka nem hűti le a negyedik emelet forró katlanát, napot, forróságot nem bírom, bezártam magam munka után a lakásba, először körbe-körbe járkáltam, szívem vadul ki akart törni mellkasomból, idegeim pattanásig, minden zavar, mindent lelkemre veszek, álarcot öltve dolgozom, csak akik ismernek láthatnak a maszk mögé, letettem a könyvet, feküdni nem bírok, tétlábolok. Leülök, lassan megnyugszom, beütöm kedvenc oldalam az internetre, nézegetem, angyalkártyák, még soha nem néztem, arkangyal kártyák, kérik húzzak három lapot, végigolvasom jelentésüket, megdöbbenek, még egyszer elolvasom, megnyugszom, elönt a végtelen hála és szeretet, hogy létezem, hogy vagyok, mosolygok, szívem csitul, fejem, lelkem tisztul. tiszta papírra is vetem a kártyákat, leírom, gyorsan, szinte firkálva, utána letisztázom, hordom majd magammal egy darabig, szívem fölött rózsakvarc, lelassít,és elzsongat. Ímhol a mai nap húzott három arkangyal kártya és jelentéseik.:
1. A jelen helyzet
Szabad ég alatt
Jophiel arkangyal
A gondjaid elől menj ki a zöldbe, és hangolódj rá, hogy új, kreatív gondolataid támadjanak.
Bővebben: A természettel való kapcsolat segít összhangba kerülni a világmindenség szívdobogásával, hogy mindig jó időben, jó helyen lehetsz. A zöldben a szellemed fölfrissül, és az energiaszinted megemelkedik. Minden nap menj ki a szabadba, nem baj, ha némi erőfeszítésbe kerül. Ha már ott van, szagolgasd a rózsákat, és szemléld a táj felséges szépségét. tudd, hogy a természet része vagy, és te is ugyanolyan pompás vagy.
Hogyan dolgozzunk Jophiel arkangyallal:
Jophiel neve azt jelenti, “Isten gyönyörűsége”.Ő mindenben és mindenkiben meglátja a szépséget, és ugyanebben segít nekünk is. tudja, ha rendszeresen levegőzünk, megtisztulunk az alacsonrendű energiáktól, és így derűsebben tekinthetünk az életre. Forduljunk Jophielhez, hogy könnyebben szakítsunk időt a kirándulásokra, a természetjárásra, hogy a zöldbe költözhessünk, vagy a kertet szeretnénk kialakítani. Bárhogyan is szeretnénk összekapcsolódni a természettel, ő segíteni fog.
2. Jelen helyzeted mögött rejlő igazság
Vége a nehézségnek
Jeremiel arkangyal
A legrosszabbat immár magad mögött tudhatod, minden eddigi akadályt leküzdöttél.
bővebben. Az utadba akadó nehézségek erősebbé tettek, és leckéket tanítottak meg. Elkeseredés helyett együttérzőn kitártad a szívedet azok felé, akik hasonló helyzetben vannak. Már nem okolsz másokat, már nem tekinted magad áldozatnak. Sikerült felülkerekedned korábbi problémádidon. Kedvező hozzáállásod szeretetteljes megoldást és szellemi megértés magasabb szintján lévő új helyzeteket hoz.
Maradj pozitív!
Hogyan dolgozzunk Jeremiel arkangyallal: Jeremiel neve azt jelenti,. “Isten kegyelme” Ha hozzá fordulunk, minden érintett szívébe megbocsájtást lop. Megmutatja, hogyan lehet szeretetteljesen cselekedni.Abban is segít, hogy kegyes szemléletmódot öltsünk, ami lehetővé teszi, hogy mindig tekintettel legyünk önmagunkra,és figyelmes, szerető gonddal törődjünk magunkkal.
3.megoldás
Jómód
Ariel arkangyal
Amikor hallgatsz a megérzéseire, és megvalósítod álmaid, anyagi gondjaid elillannak.
Bővebben: A jólét bőségszaruját öntöm eléd. Kérlek, nyílj meg a befogadásukra. A kincsek egy része ragyogó ötletek,, más része lehetőségek alakjában jelentkezik majd. együtt fáradozunk azon, hogy valóra váltsuk legfontosabb álmaidat. Kérlek, gondjaidat tedd az én vállamra.Isten és én nagyon szeretünk téged, és szívesen segítünk rajtad. tudjuk, hogy később majd te is támasza leszel valakinek.
Hogyan dolgozzunk Ariel arkangyallal:
Ariel szoros kapcsolatban áll az isteni mágiával,vagyis a legfelsőbb akarat azonnali kinyilatkoztatásával.Abban segít, hogy bevonzzuk életünkbe a küldetésünkhöz szükséges támogatást.Tudnunk kell, hogy ebben a világban normális a fénytermészetű csodák előfordulása. Ariel aurája halvány rózsaszínű, és ha rózsakvarcot viselünk, vagy tartunk a kezünkben, szívünk még jobban kitárulkozik csodálatos szeretete előtt. Kérjünk tőle bármit, és annak megfelelően fog vezetni bennünket.
Azt hiszem mára csak ennyi, mit adhatok. Kísérjen fény minden angyallátó,angyalszívű, angyallelkű szépérzésűt, Katha, téged külön, és különösen… Az angyalok kísérjenek…
s
Szétszórt napok
2008 október 11. | Szerző: csillagom35
Bizonyára számosszor előfordult már, csak nem figyeltél. Nyitott szemmel, tágra zárt szívvel mentél el csodák mellett, a szétfolyt perceket mosolyogva, vagy bosszankodva szemlélted, mert érezted, most ebben a másodpercben megtörténik, megtörtént, csak nem engedted el magad… Ha láttál már őszbe borult fát, úgy, hogy érezted is a csendjét és csodáját, az ezernyi színt amivel felkészül a télre, a hosszan elhúzódó fagyos napokra és tűnődve néz lehulló levelei után, egyenként számolva azokat, csendes derűvel pergetve lefelé őket és hagyja, hogy a szél pajkosan görgesse a levélkupacokat, elhullajtott pet-palackokat, üres nylon zacskókat ugyanúgy, mint szertehagyott zoknikat, alsókat, egyebeket.Talán meg is álltál egy másodpercre, mert lecsúszott a bevásárlókosár a karodról, vagy a türelmetlen autós éppen majd letúrt az útról. Akkor történik a csoda: ránézel a fára és az visszamosolyog rád, a kosaradba ejt egy csodásan bordó-sárga cirmosra rajzolt őszi levelet, int és visszafordul az arany napsugarak felé, az utolsó őszi napsugarakat is begyűjti zsigereibe, hogy legyen mire emlékeznie a fakó köd-hajnalokon, mikor fázósan-fáradtan ballagsz a buszmegállóba, és a fa már teljes csupaszon áll majd. Akkor is int majd neked, de nem várja a viszonzást, rajtad áll, hogy észreveszed-e, vagy bezárkózol. Simítsd ki a csoda-őszi-színekben pompázó levélkét, és érezd magad, mint a fa, és legközelebb, ha újból találkoztok majd, ismerősként hunyoríthatss rá, tudd, ő sem felejt el…
Oldal ajánlása emailben
X