Ragadós mézhullám

2008 augusztus 6. | Szerző: csillagom35 |

 Komolyan, mintha vastag mézrétegen kellene átvágnom magam, mintha küzdenem kellene a benntmaradásért valami körversenyen. Szívem meg-meglódul, a torkomban dobog olykor, néha sikerül lecsitítanom, néha fáj, beleszúr, isten bizony már nem gondolok Dobák Lacira, mintha valami rég volt, igaz sem volt történés lett volna, álom, amit nem tudsz, hogy valóságtartama vajon mennyi is, nem ez már teljesen más szívenszúrás, mégis elkap olykor, fogalmam sincs mire akar figyelmeztetni, nyüzsgök, zsongok, magam mellé esek, újból fellángolok, a magam elé tűzött feladatok ha nem készülnek el, sokszor még álmomban is dolgozom. Hazajövök, és ha a fiam megint csavarog, mert most ifjú félig-felnőtt korát élve megteheti, akkor köszönök a halaknak, a teknősnek, még macskát-kutyát nem mertem hazahozni, pedig lehet, hogy jobban járnék, mert lekötné csapongó-lázadó lelkem. Indulnék, de még nincs meg a cél, és kicsit tétová tesz, pedig tudom, harmadik szemem már látja is a változást, csak nincs még itt az idő, a hely, a tér, és le kell magam hűtenem, nyugtatnom, hogy mihelyst ideje lesz indulhatok. Néha délutántól alszom reggelig, éber-valós-átélt álmokat élve, látva, hangulatuk elkisér, elringat, vagy álmodóvá tesz, ülök csendben, néha legszivesebben kiabálnék, de mosolygok, mert valami legbelül mindig megvigasztal, felemel, megsimogat, nyugodttá tesz, egy pillantat alatt meggyógyítja szívem. Merthogy várok türelmesen, a férjem, hogy néha hazajön és karjába zár, és érezzem végre nő vagyok, fontos, szép és hasonlók, és elviseli rigolyáim, és én is elviselem övéit. Párizsra gondolok és a gombóc a torkomban kissé visszafejlődik, bár nem tudom, nem érzem mit is kellene ennyire kimondanom, hogy hazaérve fájó gondolat-gombóccá érjem a torkomban. Így hát várok, némelykor türelmesen, némelykor vágyódva, és sürgetve, de mindenképp várok. Nem, nem csodát, bár néha az is jólesik…