Varázskő
2008 november 12. | Szerző: csillagom35
Már nem emlékszem a gyerekkorom kedvenc játékára, nem rémlik fel a puhasága. Az egerem még ma is megvan, az egyik kedvenc volt talán, úgy rémlik. Fakó fényképen feltűnik még az akkori divat óriás-oroszlán, hogy hová lett, fogalmam sincs, babám is csak egy maradt meg, a szőke, a másikat valakinek elajándékoztam, de már nem emlékszem igazán erre sem. Soha nem kötődtem tárgyakhoz, bár szeretem őket, muzeális gyűjtögetési fóbiám nincs szerencsére. Viszont hiszek a tárgyak varázsában, hiszem, hogy a viselt holdkő-medál és fülbevaló hozzám tartozik, segít is, ha jól kérem.Hónapokig hordtam szívem fölött a melltartóba rejtve a rózsakvarc-követ, néha ki is esett, itt-ott nyomott, de hittem, hogy segített a szív-terheit egy kicsinykét elviselhetőbbé tenni. Ha néha fulladozom a kimondatlan szavaktól, mert képtelen vagyok kinyögni őket a holdkövet markolom, kérem segítsen. Álomországból kilépve a valóság szinte felránt olyan szintre, ahol nem és nem szeretnék lenni, de kénytelen vagyok, mert a létet viselnem kell, én választottam, én akartam, akadályait, gátjait is én állítom, én is tudom feloldani. Mindez szép és jó, csak néha az erővonalak összekuszálódnak, és képtelen vagyok kibogozni. Évekkel ezelőtt vakon hittem a tarotban, ma már csak szórakozásból vetem ki néhanap, mert mindig azt mondta a kártya, amit hallani akartam helytől, személytől és időtől függetlenül.Varázskövek pedig igenis vannak, kezembe veszem némelyik lüktet, rezeg, átforrósodik, átmelegít, magamra hangol. Némelyik csak kósza emlék-darabokat szabadít fel, a kő olyan zöld, mint első szerelmem szeme színe: nyár volt, tomboló, a fiú magas, világító zöld szemű, az első csók édes nyár ízét hozza vissza…A másik áttetsző, mint egy tünde, légies, tiszta, magas frekvenciájú, a harmadik rózsaszín, lebegtető, megvigasztaló, a kedvenc a holdkő, mint én titkos, távoli, tünékeny és változó, Maga Holdistennő segített, hogy rátaláljak, és hiszem segít továbbra is.
Köd
2008 november 5. | Szerző: csillagom35
Az a fajta, amely a zsigereken át a szívet markolja, nem ereszti, s lehet kinnt ragyogó napsütés, felhők, játszi könnyűk, lehet, szakadó, csodaszép hóesés, ha a köd megfogott, nem ereszt, rabja maradsz. Lehet lila-, rózsaszín, homogén, csábítón gonosz, lehet mámorítóan fehér, szürke, amorf lényekkel teli.Nappal, vagy éjszaka. Csak a köd számít. Belemerülsz, úszkálsz is benne, élvezed a simogató, hűs köd-ujjak fura érintését, szeretőd ujját érezted így legutóbb, ily bizsergetőn bőrödön. Lehet vágyaid kisugárzása, bűneid testet öltése. Bármi. Kívánod a ködöt, és az érintését. A kisugárzást, és ami mindezekkel jár. Vágyod is. Képzeled is. És szép lassan, mint minden álom szép lassan testet ölt. Ködszeretőd mindenhová elkísér. Kísért is persze, benne van a lényében. Ez a dolga.
Félelem
2008 október 29. | Szerző: csillagom35
Vajon az ősember is meg tudta-e már fogalmazni ezt a kínzó, mardosó félelmet, ami átfolyik a falakon, bekúszik az ajtó és ablakréseken, nyirkossá hűti a levegőt, cseppfolyósítja, borostyán-gömbbe zárja a világod, és mikor már a tudat feszegeti a határokat, és robbantja szét a miazmás buborékot, és a repedéseken áthatol a fény…Döbbenten nézel körül, mert meg tudod már határozni a szobád falát, kirobban a feszültség belőled, szinte lerázod magadról és akkor, abban a másodpercben a kikristályosodott megoldás is a szemed előtt lebeg, és szinte fel sem fogod erre miért is nem gondoltál előbb… Vannak apró megrögzött gondolat- magok, amiket sehogy nem tudsz kiűzni magadból, rögeszmévé válik, és hatalmas erőfeszítésbe kerül, hogy meggyőzd magad a helyes útról, hiszen annyi csapdába beestél már, és próbálod kikerülni a következőket, és megtalálni a helyes irányt. Nem, nem mindig tudod a gonosz gondolat-magokat kiverni a fejedből, néha szinte zsongják a helytelen dolgokat. Hagyd, az a dolguk, ha találsz magadnak megfelelő utat, úgyis abbahagyják a kísértést. Egyszer csak. A jó gondolat-magocskák úgyis többségben vannak, és megfelelő mederbe terelgetnek. Elviekben legalábbis.
Körbe-körbe kipécézve
2008 október 29. | Szerző: csillagom35
Nos, egy újabb blogos játék, nem is tudom… Azért folytatom, mert Katha küldte a meghívást, és ez annyira, de annyira jól esett… Köszönöm, Kata!
katha01. Nem biztos, hogy tudok linkelni, fő a részvétel.
Ossz meg magadról 7 dolgot, hétköznapit, vagy akár különlegest is:
1.) Naív vagyok, becsapható, kijátszható.
2.) Már találkoztam angyallal.
3.) Hiszem a szerelem erejét, és csodáját.
4.) Hiszek a hétköznapok varázsaiban.
5.) Könyvtárba is járok. Szeretem a könyveket. Olvasom is őket, nem csak foglalják a helyet a lakásban.
6.) Vannak hetek, mikor csokoládé-függő vagyok. A csiliset is megeszem, a kereket, a lyukast, a mogyoróst, a mindenféle csokoládét.
7.) Néha fogalmam sincs, hogy ébren álmodom, vagy alszom, teljesen benne élek a Mátrixban….
Én csak 3 szerencsétlent tudtam választani:
svetlena.cafeblog.hu
kardfogunyuszi.cafeblog.hu
tanita.cafeblog.hu
Már említettem, hogy nem tudok linkelni. Jó szórakozást!
Ünnepek
2008 október 25. | Szerző: csillagom35
Az ünnepek: valahogy belülről jön az érzés, nem köthető semmiképp dátumhoz.Az emlekedettség pillanata egyszerűen csak szétáramlik, érzed, látod most valami nagyon fontos történik. Temetőt látogatni legtöbb ember csak kötelességből jár, jaj, már megint itt a Mindenszentek, és a nagymama sírja, stb. Évek óta olyan emberek sírjához látogatok ki a férjemmel, akiket én életükben egyáltalán nem ismertem. A magam halottaihoz pedig nem jutottam ki, talán mert tökéletesen elengedtem őket, elbúcsúztunk. Ma a fiammal felkerestük a nagyapám sírját, ragyogó őszvégi nap, szikrázó napsütés, lágy szellő, tökéletes. Lesöpörtem a sírról a fenyőtüskéket, a nagymamám kívánsága volt, friss vizet vittünk a vázába, beletettük a saját őszirózsáinkat. Egy pillanatra megállt az idő, felidőztük a közös emlékeket és az ünnep átszikrázott a fenyőfa harsogózöld tűlevelein, a béke végigsétált a temetőben és az elmúlás csendje halkan megült a viharvert temetőkapun. A virágok szelíden utánunk integettek, és mi illedelmes-csendben surrantunk ki, a nyugalom és a béke elkisért, betakart, hozzánk hajolt az őszi levelekkel, a moha zöldjével, az ég kékjével. Mintha Isten ujja végigrajzolta volna a világot, minden megállt egy másodpercre és a fájó-régi emlékeket köddel vonta be az emlékezés…
Többnyire
2008 október 24. | Szerző: csillagom35
Teljesen érdekes, amit mindig nagyon, de nagyon vágytam azt mindenkor megkaptam. Adott időben,adott helyen a rendelkezésemre állt. Nem feltétlen amikor kellett volna, de mindig. Tehát a kívánságokkal nagyon vigyázni kell. Gyerekként elbűvölt Mídász király legendája, bár már akkor sem értettem miért pont arany után vágyakozott annyira az a szerencsétlen, engem például teljesen hidegen hagy az arany csillogása, nem von magához, nem igéz. Hogy ezért a valami izéért hogy lehetett milliókat megölni máig rejtély számomra. Igaz én naív és buta vagyok, a szőkét már csak mellékesként jelentem, de nekem a naplementék ezernyi szín-kavalkádja ezerszer többet jelent. És itt most vállat is vonhatok persze, hiszen nem vagyunk egyformák, még jó, hiszen soha nem akarnék teszem azt Angelina Jolie lenni, de ez csak tréfa volt, lépjünk tovább. Tehát a kívánságok. Teljesülnek. Teljesültek. És jön a következő pillanat, amikor megkérdőjelezem, hogy valóban erre vágytam-e, esetleg megérdemeltem-e, kellően felkészült voltam-e, és valóban ezt akartam-e. Amikor teljesen kiürültem szerelemre vágytam, megkaptam, bár a legelső másodperctől éreztem ennyire fájdalmas és beteljesületlen szerelmem soha nem lesz. Még mindig ingadozok, akkora élet-pofont kaptam. Egyébként megérdemeltem. Mivel évekig, és mondhatnám évtizedekig nyüzsgésben éltem hát egyedüllétre vágytam, nem vagyok magányos, csak egyedül a hétköznapokon és már alig várom a hétvégét, hogy nyüzsgés legyen körülöttem. Szóval agyrém. Nem hiába mondta Hobo, hogy a nők inkább banánt kérnek. Mindig mást, mint ami van. Az aprókat már nem is sorolom. Annyira vágytam Szabó Magda Katalin utcájára természetesen megkaptam, mint Müller Péter könyveit is. Ezek a földi szintek. Lélek szinten egyensúlyra vágyom, mivel eléggé bizonytalan vagyok, nem tudom elég szeretetet adok-e, mert tudom, hogy szeretnek, vágynak és taszítanak egyszerre. Bólintok, mert tudom nem azt adtam, amire vágyott. Bár akkor fogalmam sem volt mire is vágyik egyáltalán, hosszú-hosszú éveknek kellett el és letelnie, hogy megértsem és viszonozni tudjam egy kicsit a szeretetet. Mert a szeretetet adni meg kellett tanulnom. Le kellett küzdenem önzést, kishitűséget, naivitást, rossz beidegződéseket. És néha még mindig azt érzem, hogy nagyon kevés, amit adhatok. És amit adok az is. Azért folytatom, nem hagyom abba, mert adni jó, legalábbis néha ezt érzem.
Álomország
2008 október 23. | Szerző: csillagom35
Már megint csak a hangulat maradt. Több napon keresztül ugyanazt a páni félelemet éltem át, ébredéskor a víz összegyűlt a hátamon, szívem kiszakadt. Percekig feküdtem nyitott szemmel, tisztáznom kellett, hogy hol is vagyok egyáltalán és különben is.Az a fajta éber-álom ami nem és nem ereszt, semmilyen istennek sem, féled és várod, mert nagyon szeretnéd a befejezést, legyen az katarzis, vagy bármi, és nincs vége. Egyszerűen nem létezik. Már megint a befejezetlen dolgok üldöznek. Lezáratlan kapcsolatok, elfeledett barátságok, elárult szerelmek, befejezetlen szülő-gyermek viszony, el nem intézett hivatalos feladatok, félretett sárga csekkek. Az üldözőknek nincs arcuk-testük, csak vannak, a szó hivatalos formájában, mert egyszerűen nem tudok velük zöld ágra vergődni bármennyire is szeretnék. Mert aki konfrontáció képtelen azzal nem tudsz mit kezdeni, és néha elkopnak az igaz szavak jelentőségei is.Egyszerűen eltűnik az olyan szavak igaz tartalma, mint szerelem és szerető, barátság, igaz szülő, a listát a végtelenségig folytathatnám, persze, és mivel rendes nő nem hisztizik, hát az álmok befejezik, amit a nappalok észrevétlen hagynak.Mert, ha csókra vágysz, megkapod, néha hátborzongatón élesen élem át, fura az álomvilágom, megbosszulja a nappali nyugalmat. Az az érdekes, hogy nem akarok üldözött lenni, mégis hajt valami, és amikor már tisztázom, hogy ugyan, csak álmodom, akkor merülök még mélyebbre, mint szeretném, és kívülről tökéletesen tudom, hogy mit szeretnék és felébreszetem magam. Pont, mikor kiderülne mi elől futok oly nagyon és észtveszejtőn. Legközelebb hagyom, hátha szembenézhetek valamivel, ami fogalmam sincs micsoda is valójában. Vagy nem, majd csak kitalálom.
Gyertyaláng
2008 október 16. | Szerző: csillagom35
Napok óta gyertyát gyújtok esténként: mintha valakiért, valamiért tenném. Mintha búcsúznék: nézem a büszke-magasztos-lángot, fény-auráját, hívogató-csalogató fényét, hívását, hogy fény legyek, sugárzó, csalogató, csábító, megigéző, bátorító, suttog: menjek vele, hívogat, magába zár, elfogad. Nem kritizál, nem ócsárol, nem magasztal, nem dícsér, elfogadja, létezem, mégha villanásnyi is életem. A láng megbűvöl, forró, mégis hűsít, pillanatba sűrít létet, teret, időt egyaránt, elbódít, hogy magamhoz térítsen, int, hogy észre térhessek, anyagi szintre léphessek, mert megint túl- és kiléptem önmagamból, szét kell néznem, hogy észrevegyem, visszatértem, hol jártam most gondolatban, tengert gázoltam, hegyet másztam, sivatagot hódítottam, kezem a forró homokba vájtam, apró csillagokat kergettem, Holdistennővel keringőztem, szerelmet kerestem, fagyott-kihűlt szíveket messze elkerültem,kacagtam és sírtam, könnyeim gyöngyökbe zártam, szívszakadtam, újúltam, csók-ízt felidéztem, messze jövőbe tekintettem, kitisztultam, földre szálltam, angyal lettem, szárnyam vesztem, a szobám alakját újjólag fölfedeztem, éreztem a gyertyalángot, fölé hajoltam, minden erejét magamba szívtam. Ember lettem újból, újra, hibáim is visszatértek, reményeim, álmaiam mind-mind mellém ültek, szép gyertyalánggal együtt csillognak és villognak, nem szűnnek, mert nem engedem. Legyen szép estéd neked, s nekem…
Éjféli érintés
2008 október 14. | Szerző: csillagom35
Engedd magad a nap végének: dőlj hátra, lazíts szépen, érezd magad egy pillantatra… Újból telihold van, megint sok-sok nap múlt tova. Az este szépen ereszkedik, csöndeskén, ahogy illik, elnyugszanak a nappali zajok, a bagoly is felriadt, nézed a háztetőkön hogyan siklik már az árnyék, jó ez így, mert béke van, körülötted most nem játszanak háborút, nem engeded a tv képernyőjének, hogy hosszasan csak téged bámuljon, kizártad a híreket. A sötét lassan szétfolyik az ismert bútorokon, még jobban ellazulsz, várod a teliholdat. Az Álom puha léptekkel oson mögéd, lefogja szemed, és a vak, buta Véletlennel kart ölt. A Véletlen kitátja hályogos szemét, hosszú csuhában, igazi varázslónős sapkában, palástban botladozik, hosszú, göcsörtös botjával hadonászik, és akit el- és le-talál ütni… Nem tudod vannak-e véletlenek, van-e szerelem első látásra és hasonlók. Most csak vársz és a csapongó Véletlen és a puha léptű Álommal kart öltve bolyonsz életed bejárt és még járatlan övényein, érzed, ahogy a telihold ezüstje végigfolyik rajtad, hideg, mégsem dermesztő ezüst-ragyogásba fogja szíved, minden varázsával egy pillanatra eggyé válik veled, hogy te is hold lehess egy pillanatra, különválhass-összetartozhass egy ici-pici pillanatra, és kéred a vak Véletlent, hogy kellő időben, kellő helyen terítsen le botjával, bár már akkor az már abszolúte nem véletlen…Éled az életed, várod a csodát, bár már tudod, érzed, hogy a hold már ettől többet semmiképp sem adhat. Visszaszelidülsz hát, szíved ismét lecsendesül. És a következő teliholdig szívedben őrzöd az ezüst holdsugarak minden erejét és varázslatát…
Ismerős pillanatok
2008 november 27. | Szerző: csillagom35
Most, hogy a tél markában tartja a világot és fagyos markából csak néha ontja a fázós csodát a havat, és a fák dideregve rázzák le utolsó jéggé dermedt leveiket, most, mikor a Karácsony libeg végig gyermekek és felnőttek álmain most van ideje az emlékezésnek. A didergős, szürke napok egyformán peregnek és visszavágyják a nyár ájult ernyedését. Egy pillanat volt az egész, a nyaralás-utazás egy apró, szinte jelentéktelen mozdulata: Franciaország közepe, esős-ködös, aztán átmenet nélkül ragyogón napos. Vasúti átjáró, csodavonat, elővárosi, hivalkodó-kék. Előtte házak, kispolgáriak, vasutasok egyebek. Keskeny ház magas falak, beüvegezett veranda, ház mellett óriási fenyő betakarja a zsebkendőnyi kertet. Az üvegezett verandán nyugdíjas-korú nénike. Egész nap ott ült, mivel többször is átmentünk ugyanazon az átjárón. Szeme mélázón, szinte vakon meredt előre, a forgalmat nézte. Azóta sokszor eltűnődtem: vajon régen holt urát várja-e haza örökkön, vagy világba tévedt gyermekeit, esetleg unokáit, vagy csak a magány csöndes, szürke perceit számlálgatta a vonatok érkezése között, ki tudja, de a mai napig érdekelne. Megfognám a nénike száraz madárkezét, megsimogatnám, és kérdezném tőle a világ folyását itt Franciahonban, ahol nem éreztem otthon magam még Párizs buja, szédítő zsongásában sem, hiába voltak gyönyörű tájak, városok egyik sem nőtt ezen a nyáron szívemhez, mert hiányzott Calais hűs tengeri levegője, sirályai, hiányzott Exupéry akit máshol sehol sem találtam.Egyszer csak meglelem tudom, hiszem…
Oldal ajánlása emailben
X