Ősz ujja

2008 szeptember 4. | Szerző: csillagom35 |

 Ez a hajnal már más. A kapun kilépve maga az Ősz simított végig arcomon, megszámlálta ráncaim, végighúzta borzongatón fura ujjait a szívemig, intett és továbbállt. Egy tétova pillanat volt csak: futó érintés, kósza illat. Amit itt hagyott már más. Mélyen elgondolkodva bandukoltam, feltűnt, hogy már szinte elmaradt az ájult tücsökciripelés, a csillagok hunyorgása is szinte távolibb, a hold pedig buja táncosnőként fátyolfelhőt húzott magára, titok lett, messzi, elérhetetlen. A szívemben az érintés nem múlt, felerősödött a sürgetés, hogy indulnom kell, tova, vándormadárként álltam a járda szélén, futottam volna szívszakadva, lélek-szárnyalva, magasban jártam, gólya voltam. Egy csapatban álltak tegnap hajnal, gondolom a lehetséges útvonalat beszélgették éppen, a sürgetés már a szárnyvégükben dobolt. A fecskék is gyűlnek, Kisasszony napjára el is repül mindahány. Nagymamámmal sokat néztük az erkélyükről, csivetelésük betöltötte a szótlanságot, de nem is volt szükség szavakra. Az iskola megkezdődött, szívesen jártam, nőttem, fel sem tűnt mennyire burokba zárt szeretetük, nem fojtóan, de érezhetőn a levegőben úszott, természetes közeg volt, sima, zárt, kézzel fogható. A fecskékről jutott eszembe épp. A vándorok érezhetnek így talán, a sürgető késztetés, hogy azonnal, de máris indulni kell, mert vár az Út, az Ösvény, a Titok maga. Lehajtottam fejem, az aszfalt egyenetlenségeit próbáltam nézni, a tömött kukák mellé dobott zacskókat, a szívem szárnyalt, hívott a messzeség, üzent a Szahara, Exupéry csendben bólintott. Az Ősz maga jött el hozzám üzenetével, indulnom kell, érzem, tudom. Csak még mindig nem tudom hogyan…