Mikor az este…
2008 május 20. | Szerző: csillagom35
Mikor az Este, angyalszárnyon, puhán, lesve, letelepszik közeledbe, csillagszemmel, álmodón kérdi meg mindenkor: mi volt a baj mára, milyen csatát vívtál, mennyit nyertél, veszítettél, volt-e értelme, hogy felkeltél és elindultál, lényegében mit csináltál, hasznos volt-e, vagy csak bátor, meghunyászón elsompolygós, vagy győztes hadúrnként vonulós, csillaghunyorgással lesi lépted, megsimogat, befed téged, hagyja, hogy levonuljanak válladról a vihar-fellhők, nagy csatákat is legyőzők, álomkarok simogatnak, nem, még nem engeded magad, nem adod az ébrenlétet, lassan, szépen számbaveszed napi utad, megmosolygod, elfelejted, álomképbe sűríted, esetleg csak nyújtózol, kérded lényed mit is kéne még most tenned: s lényed a melletted szuszogóra mutat, odabújtat, megcirógat, elringat és álomba hajt, elmeséled előbb napi utad, s kérded őt is mondja el hőstetteit nappaloknak, simogasson, cirógasson, oltalmazzon, álmot hozzon, erőt adsz, hogy erőt adjon, hitet, reményt, vágyat szítasz, csillapítasz, s az Este átkarolván, puhán, lesve végigkísér, csillagszemmel néz reád, sötétsége álom-mámort hint szemedre, s belül, vagy kívül álom-földön helyre kerül minden, amit ma nem sikerült helyrehozni, szív megbékül, lélek csendesül, hogy Hajnal, a bíbor-bársony köpenyében újból fénybe vonjon…s új csatákra hajnalpírral felvértezve indulj…
Nappali álmok
2008 május 17. | Szerző: csillagom35
Ha a különös bizsergés végigfut rajtam, már tudom, mindegy térben és időben hol helyezkedem el, elindulnak a nappali álmok: kusza emlékdarabkák keveredve vágyakkal, reményekkel, jó és rossz kívánságokkal, átkokkal és jókívánságokkal. Teljesen mindegy ilykor, hogy utazom-e, dolgozom-e, a tévével bámultatom magam, közben könyvet fogok a kezemben, de a tartalmáról fogalmam sincs. Folynak a képek, megnyugtatóak, ingerlőek, felkavaróak, sejtelmesek, szerelmesek, vágyat fakasztóak, izzasztón erotikusak. Föl- fölvillanó álomemlék darabkák, kerestem értelmezésüket, aztán rájöttem, mindenki másképp magyarázza, és magam kell rájöjjek jelentésükre. Álltam a viharral szemben, nem érezve a jeges áradatot, tartottam az ablakot, és biztattam a fiam, ne féljen, bár életben ez sokszor volt fordítva, szültem fájdalom nélkül sokszor, nem emlékszem a babákra, csak a szülés misztikumára, ültem kocsiban az út egyre keskenyedett, és a szakadék szélén ami árokká szelidült a halott oroszlánok farral kifelé feküdtek a faládákban, mellettük kedvencem a zsiráf feküdt, szánalomra méltón, kiterítve. Repültem számosszor simán lebegve, suhanva, zuhanva, a zuhanás mindennemű rémülete nélkül, futottam lélek- és szívszakadva valami elől, aminek nem volt arca, teste, csak a megtestesült iszonyat loholt a nyomomban, és mivel nem ismertem, csak a félelemtől félhettem igazán, a félálmok zavaros ködéből csak a madárcsicsergés erősödése ébresztett rá, hogy valóban fölébredtem.Édesbús szerelmi álmok, zavarba ejtően testet öltően, csókot, ölelést érezvén, magam kell felébresztenem magam, arc nélküli férfiak, ki tudja hol melyik életemből, a múlt ködéből, vagy a jövőből ismertek rám, lezáratlan kapcsolatok, amik visszakísértenek majd valahonnan, valahol, és lehet, hogy csak a kaput átlépve ismerjük fel egymást. Néha azért megnyugtatóak is a nappali álmaim, nincs szükségem külső segítségre, hogy kilépjek a zűrzavarból, képek, filmek, zenék, könyvek csak segítenek, általuk több és talán jobb leszek, ha a napi rutin fásulttá tesz, és a gyémántszín- szívkönnyek megkönnyebbítik lelkem, a sivatagra gondolok, lefekszem a gondolat-homokra, az ujjaim belemerítem, pergetem a sivatagi szél pedig megnyugtatja csapongó lelkem…
Újból
2008 május 11. | Szerző: csillagom35
Ma döbbentem rá, hogy újból lassan születésnapom lesz. A napok rohanásában, a hetek számolásában, a hónapok futtában újra nyár lesz, a tavasz már a szívembe költözött, kiegyensúlyozottá tett, lelassított lelkileg, a hétköznapok minden hajnali napfelkeltéje a csodákat, az aprókat még közelebb hozta. A csodavárás megmaradt, a szív dobbanásaiban a remény viszi tovább, minden nap úgy fekszem, és minden hajnalban úgy ébredek, hogy tudom, valami nagy dolog készülődik. a káosz, amit magamban és körülöttem teremtettem elsimult, a várakozás izgalma megmaradt. És a csöndben, amit szintén én teremtettem magam köré a megmagyarázhatatlan dolgok közé szép csendesen betelepszik a bizonyság. Vannak dolgok amik erősebbek nálunk. Vannak napok, amikor az igazságtalanság, és kudarcok ellen lázadok. Vannak napok, mikor belenyugszom, számolok lassan, nagyokat sóhajtok és kifújáskor kiengedek magamból minden feszültséget. Vannak napok mikor nem sikerül. Tisztán érzem, hogy visszaszámolok. A jelen helyzet, a munkám is csak tőlem függ. és tisztán tudom, érzem, hogy változni fog, mert így akarom. A megfelelő hely és idő is fontos. A forrófejűségem is le kellene néha küzdenem, de vannak napok mikor képtelen vagyok. Sokszor még mindig nem tudom helyes és való-e amit épp teszek, hogy kimondok mindent, vagy épp hallgatni kellene. Mindenkor lesznek helyzetek, emberek, amik erősebbek nálunk. És még mindenkor teljesült minden, amire tiszta szívvel vágytam. És nem tudom leírható-e, de valahogy mindenki, aki csak ártott nekem valamilyen szinten idézőjelbe téve meglakolt, minthogy én is hordom a koloncaim minden gonoszságomnak. Hagytam az időnek, a szívemnek, az angyaloknak, az eleve elrendelésnek, hogy tegye, mit tennem kell. És az idő, a szívem, az angyalok, az eleve elrendelés mind azt súgják jól döntöttem. És most szinte mindegy, hogy hagytam magam sodródni,és hagyni, hogy egy lélekben, szívben és jóságban, jellemben erősebb ember, aki a férjem vigyen magával. Vagy meggyóntam magamnak, és a szívem súgta mit kell tennem. Közeledvén egy újabb születésnap, csak megköszönhetem a férjemnek, a fiamnak, az angyaloknak, hogy néha megsúgják a helyes utat, és nem hagynak, hogy forrófejjel, bután nekimenjek minden falnak, ami csak az utamba áll…
Csillagút
2008 május 3. | Szerző: csillagom35
Ha álmomban a Hold fölé érek, már csak visszanézek, mögöttem a létem, a Földem, a Holdam, a helyem, az életterem, de csak megyek tovább, csillagportól szikrázik hétmérföldes csizmám, hajam sarkamig érő aranyszőke, kis herceg kezét szorongatom, hogy bizonytalansága csillapodjon, s ő megnyugtató mosolyt sugároz felém, hogy nem neki, hanem nekem van szükségem bizonyosságokra, találomra indulunk, idő és tér nem szab korlátokat, a hideg űrsötétben is érzem a Napunk erejét, simogatását, nyári születésű lévén minden napsugarat magamba gyűjtök, s elviselem a forróságot, lételemem a perzselés, órákig tudok egy helyben feküdve magamba gyűjteni minden nyári sugarat, de minthogy a Hold leánya is vagyok, nyakamban a felizzó holdkő medál int, hogy induljak végre.Hosszú, kimerítő álmok után van bennem némi szédület, talán, mert túlsággal elmerültem, s megint nem tudtam álom és ébrenlét határát kivenni, s tűnődhetem vajon mi is a valós álom, és éber álom közt a különbség. Könyvek, filmek is hagynak néha ilyen lenyomatot bennem, beépülnek gondolataim közé, álomfoszlányokat rebbentenek fel, rég elfelejtett mondatokat, embereket, emlékeket libbentenek fel, s aztán sepernek tovább. Néha újból kívül, a kör széléről nézem magam, hibáim láttán felszisszenek, ezt, meg ezt is másképp kellett volna tennem, s a hibák kijavításán tűnődöm, hogy aztán, adott helyzetben, még véletlenül se jusson eszembe a helyes és a jó, csak forróvérűn, meggondolatlanul kimondott szavak. Ezek most a csillagúton is követnek, kis herceg kacag, legyint, hátraint és eltűnnek egy fekete lyukban. Visszafordulunk, mert az éberlét határára értem, ideje kövonalakat adni a tárgyaknak, nézni a kelő nap sugarai hogyan világítják át az akváriumot, aranyszínűvé varázsolván a halakat, szivárványossá az apró csigákat, a levegőbuborékokat a zöld leveleken. Új nap virradt, újabb csoda vár rám, valahol, valamikor…
Minden hajnali varázslat
2008 május 1. | Szerző: csillagom35
A madarak felerősödő csicsergésével kezdődik. Hajnalcsillag pontosan az égbolt mértani közepén áll, vezényel. A nyugati égboltot ma zárt felhőzet takarja, Holdistennő pontosan egy résnyi helyet nyit rajta, majd látván, minden rendben, megnyugodva bezárja a felhő-ablakot, és újra zárt, egybefüggő felhőtakaró borítja a nyugati oldalt. Keleten, az egyre erősödő rigó-trillák közepette fakó-sárga bizonytalan napkarok bújnak elő, megcirógatják a csoda-zöld, egyre erősödő búzatáblákat, visszariadnak a repcetáblák magabiztos sárga ragyogásától, a riadt őzikéket összeterelgetik. Az ég egyre világosabb lesz, Hajnalcsillag egyre jobban belesápad az ég közepén, de folytatja tovább napi munkáját kérlelhetetlenül. A fakó sárgát felváltja a kimondhatatlan hajnali színvarázs narancsból, lilából, rózsaszínből, bíborból szőtt csodálatos áradata, az apró bárányfelhőcskéknek bohó lila szegélyt varázsolván, úgy hogy a belsejük szürke marad, a fakó sárga nap-karocskákat felváltják a még nem szemfájdító arany-narancs sugarak ellökdösvén a felhőcskéket, hogy a Nap teljes pompájában kiemelkedhessen a látóhatárról, körbenézhessen, a búzaszálak végén a harmatcseppekben viszontláthassa képmását, egyszerre lökve le a harmatcseppeket, hogy azok kacagva hulljanak a semmibe, tudván, hogy a csoda másnap hajnalban megismétlődik.Hajnalcsillag már nem látszik, utolsó csillagszikráját beledobta a hatalmas vérző-bíbor-narancs korongba, a ragyogás már hunyorgásra késztet, körbenézek, és egy-egy arcon felvillan a csoda-látás, figyelem a lányokat-asszonyokat, mindenki elteszi a maga csoda-darabkáját, ezt a látványt csak a szív képes lefényképezni igazán, figyelem az új sofőr fiú megható fiatalságát, kapkodó mozdulatait, hogy minden jól menjen, szemében a mosolyt, amit még nem töröltek ki a robot-évek, és szinte hallom a harmatcseppek suttogását: az élet szép. Nyisd ki szíved és te is hallani fogod, szívből kívánom…
Lélek -csupaszon
2008 április 23. | Szerző: csillagom35
Vannak napok, mikor az ísrás kényszere hajt, hajt, magam sem tudom mi bajom, csak a torkom fojtják a kimondatlan és leíratlan szavak, és mikor már pattanásig feszül a selyemszál, akkor megpróbálom kiírni magamból. Olykoron a sírás is segített, az igazi lélek-könnyek átmossák a szívem, a lelkem, és olyformán tesznek kiürülté, mint semmi más. Próbáltál már a tükör előtt mögé nézni? Évek óta állok előtte, néha szidom, mert nem takargat, néha varázstükörként az mutatja, amit én akarok látni, de mindez semmi, csak a külső héj, s mint a gesztenyéről, ha lehántod a külső szúrós burkolatát, előtűnik a csoda-barna mag, kezedbe simulósan, szívet melengetőn. Lehet, hogy azért nem látok a tükör “mögé” mert megijednék a látványtól, vagy nem találnék semmit, és ez ugyanúgy hervasztón hatna rám, nem tudom. Ha az időfolyosó néha megnyílik soha sem előre enged látni, mindenkor a múltat idézi, s leginkább a kedves emlékeket, mert tényleg selejtez agyunk, vagy inkább lelkünk, és minden rosszban a jót keresi, és talán a nehéz és fájó emlékeket egy dobozba zárja, rácsosba, hogy csak szűrten érezhessük a szív gyötrelmeit. Sokszor ugyanúgy megszokom a rosszat, és erről szintúgy ugyanolyan nehéz leszokni, mint a berögzött jóról. Nehéz tapasztalatom ez: lelkem és szívem mást érez, tudja a helyeset, agyam pedig a rossz beidegzéshez méltón még szenved, és nem tudom mit tehetnék ellene, talán még kell idő, hogy elmosódjanak a határok és minden belevesszen az időfolyosó kanyargó sötétjébe. Ki tudja, Út és időkeresés közben talán erre is meglelem a választ.
Tékozló angyal
2008 április 20. | Szerző: csillagom35
Néha úgy érzem mindenem szétosztottam, szívem, szerelmem, örömöm és bánatom éppúgy, mint barátságom, érzéseim, és egyéb kincseim. Szétnézek magam körül mit is adhatnék még, s rájövök milyen keveset adtam. Tékozló angyalként ülök ilyenkor a dombtetőn, szemem befogja a látóhatár szélét, a Holdat, rajta ragyogó-szigorú istennőjét, aki fejét csóválva figyel, s int milyen keveset is tettem. Lélek-félként próbálok megfelelni a magam állította mércének, s ha megbukom egy-egy vizsgán könyörtelen kezdem újra és újra már csak önmagam miatt is. Ez a csendesen izzó várakozó-vágyakozó lebegés fura képzeteket sejtet. Az örület súrolása nélkül folynak a napok, a szívem beforrt, hogy bármikor széthasadjon újra, és meghasonoljak önmagam előtt. Vajon tényleg felismeri-e lelkem a nekem kiszabott utat, és terelget-e angyalom jó irányba, kilengések és kitörések nélkül, vagy vakon vágyódó szívem elvisz-e az őrületbe, hogy soha, de soha ne leljek békét és önmagam? Nézem a tükröt és mögé próbálok látni, az arc, amit a foncsor mutat, az nem én vagyok, csak egy test, amit majd egykoron és valamikor nem vihetek magammal, minthogy túl nehéz, mint a kis hercegé. Vajon tényleg bejárom-e valaha a Szaharát, Marokkót és Marachest, Agadirt és Algirt, s lelem-e mit keresett Exupéry, s találom-e amit ő? Vagy a Szahara máris a szívemben lakik, bármikor elővehetem a homok ízét és illatát, a forróságát máris a lelkem érzi, s fizikailag nincs is szükségem rá? Sokszor int az angyalom, s néha fel is ismerem: mutatja az embert, aki szeret, minden csalódás ellénére, mit okoztam neki, s int az angyal, ne bántsam meg, nyissam szívem felé még jobban, hogy társa lehessek, és vezethessen, mert tisztábban látja az utat, a célt, s nem kíván érte semmit cserébe, csak amit ő is adott: alázatot, tiszta szeretetet, megbecsülést, megbocsájtást, tudom-e a magam mértékével viszonozni, türelmet, és szeretet adni, törődést és figyelmet? Tékozló angyalként tudok-e még szerelmet és szeretet hozni, barátságot, bizalmat és hűséget, egyszerűséget és nyugalmat? Tékozló angyal vagyok, s tudom, mindezt adhatom…
A tavasz
2008 április 20. | Szerző: csillagom35
Nézem az erkély alatti hatalmas, terebélyes fát, hogyan öltözik levélpompába, napról-napra niövesztgetve levélkéit, barnából halványzöldre válva, hogyan tünteti el az urbanizált gerlepár három és fél szál ágból rakott fészek-tákolmányát, mert biztonságos fészeknek semmiképp sem lehet nevezni. Egyébként Tavasz-anyó idei szín-kedveltje valószínűleg a sárga, vagy a pitypangok döntöttek egyöntetűen úgy, hogy minden mezőn átveszik az irányítást, mert soha ennyi sárga pitypangot, mint ezen a tavasszal, még sosem láttam, minden talpalatnyi helyen sárgállnak, a játszótereken éppúgy, mint a mezőkön, hogy majd egyszerre válljanak bolyhos-fejű kis ejtőernyőkké. Ha már feküdtél növekedő búzamezőn, most tudod miről beszélek: a zöldbe olvadni maga a természet, búzává válok magam is, részem lesz a föld, része lesz minden sejtem és minden porcikám, hallom a hangyák szorgos suttogását, értem a szél szavát, simogatását, a felhők játszi kedvét, feloldódom, felhővé és széllé válok, majd hirtelen újra serkenő búzamező leszek, és minden porcikám az élet minden újjongását a világba susogja, a pacsirtaszó is én leszek, a színek, fények és árnyékok furcsa játékában pedig lelkem is helyreáll, szívem csitul, együtt élek és lélegzem a föld ritmusával, nincs kishitűség, nincs keserűség, nincs féltékenység, bevonzott és bevonzatlan rossz tulajdonságok, csak a letisztult érzések, észlelések, kinyílt lélekkel hangolódom belső hangjaimra, hogy mindinkább tudjam miért is létezem…
Tiszta szívvel…
2008 április 15. | Szerző: csillagom35
Ha megállok a dombtetőn, ahová újfennt elérkeztem, szétnézek, és a világ csodája át és átjár. Nincs már sivár pusztaság, lélek és szív nélküli magány, nincs már csak a csodavárás.Csordultig telt szív, Müller Péter a háttérből csendesen bólogat, újból és újból áthat a ragyogás. Belülről izzok, forrok és forrongok, érzem magam, kisimulok. Visszanézek: tiszta szívvel, néha még fájva, mert az önpusztítás is részem volt, előre fordulok, és indulok… A kimondott szavak súlya még a sarkam húzza, a hamisság a nyakamba liheg, a lelkiismeretfurdalás szíven szúr, emlékeztet, figyelmeztet, mit és hogyan rontottam el, mit és miként bántottam meg szeretteimet, és csak önmagam néztem. A hibákat sorolom, hogy soha nem feledjem, hogy soha ne kísértsenek a hazugságok. Minden, de minden rossz visszaszáll, és hiába is lenne az ideje az átkoknak. Csendes tűnődéssel figyelem, hogy minden tiszta szívből kívánt kérés és gondolat a teremtés erejénél fogva válik valóra, legyen az régről áhított könyv, apró szelíd mozdulat, ölelés és simogatás, féltés és várakozás, szeretet és szerelem. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy amit idáig tiszta szívből kértem és reméltem, mindenkor teljesült. Vad vágyak, hamis esélyek pedig csak a szívem húzták, hívogattak, csaltak, hamis álomképeket kergettek, szívszakítottak. Befelé nézek, mosolygok, az erővonalak kisimulnak, szelíden ringatnak, nem rángatnak. Hagyom magam a csendes hullámzásban ringatni.
Ismerős érzések
2008 május 24. | Szerző: csillagom35
A homlokomon a közepén, pontosan, néha mikor még elvarázsoltabb vagyok még a szokásos áldott, esetleg áldatlan saját magamhoz képest is, felizzik valami, valami ismerős bizsergés, érzés, érzet, hullámokban tör rám, bármit is csináljak éppen. Némelykor csak elringat, sokszor viszont éberré tesz, minden jelre figyelmeztet. A gyerekkori félelmeim veszem sorra, nem tudom honnan hozzuk, hoztam azt az ősi rettegést, ami elkapott, elkap néha: sötéttől, villámtól, vihartól egyenként féltem, ma már elbűvölten nézem a villámok vakító fényét, várom a csattanást, a mélyről, szinte belőlem is jövő dübörgést. A Tiszán, sátorban eltöltött nyári viharok után, ahol a rettegéstől egy percre sem tudtam lehunyni szemem, nem, nem attól féltem, hogy meghalok, hanem, hogy ennyire kicsi vagyok, miközben a családom a legmélyebb, igaz-álmát aludta. Féltem a félelemtől. Éveken át a tetteimtől, a szeretőktől, mert önmagam sem szerettem, sem azt ki igazán közel állt, s legkönnyebb volt tőle rettegnem, nevet adtam belső félelemeimnek, a fémes íznek, a szívet marokra fogó jeges iszonytanak, a szemembe költözött rettegésnek. Most már tudom ezt is csak a mérhetetlen, mindenen átívelő, semmivel nem törődő szeretet oldotta, oldhatta csak fel, s a mai napig és mind tovább igazán hálás lehetek érette, hogy a szívem mindezt felismerte, s beengedte a szeretetet, hogy viszont szerethessek. Elindultam forrófejűn számosszor, hogy már most én megmutatom: mindenkor ólmos fáradtság vett erő rajtam, egy pohár vizet sem tudtam felemelni, a lelkem pedig a szép emlékeket sodorta felém. Tényleg, sokszor akartam egyedül élni, és mindig beteg lettem, annyira legyengültem, hogy megmozdulni sem bírtam, vascsizmák kerültek lábaimra, acélgolyók szívemre, s az önvizsgálat és beszélgetés után a megbocsájtás kék hullámain lebegve megnyugodtam, ellazultam, a béklyók lekerültek, a szívemet elengedték a vasabroncsok, a szemem álmodó-kékké vált újból, s köszönöm Iloárnak, az angyalomnak, hogy soha-soha nem engedi egy perre sem elfelejteni mennyire kicsiny is vagyok valójában, és mindenkor megmutatja, ha én is akarom persze, hogy ki az ki tényleg velem és nem ellenem van, talán….
Oldal ajánlása emailben
X