Szőkén, szeliden…
2008 március 27. | Szerző: csillagom35
“Szőkén, szeliden, mint a szél, feltámadok a világ ellen…” És tényleg. Mikoron ezt szavaltam, nem éltem át a verset, pedig… És ettől többet a mai nap nem adhatok, s nem is kaphatok. Lehunyom szemem, és szárnyalok, ártatlanul suhanok, mosolygok és én vagyok. Szőkén, szeliden:
Váci Mihály:
Szelíden, mint a szél
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.”
Filléres emlékeim
2008 március 24. | Szerző: csillagom35
Ültem a garázs ajtajában, lábamhoz az ide édesgetett cica simult, dorombolt, egy pillanatra elárasztott szeretetével, majd önálló életet élvén továbbállt. A nap ugyanúgy sütött, mint minden tavasszal, a virágok édes illata is ugyanolyan volt. Néztem a falon a csorba tükröt, a szerszámhalmazt, és a nagyapám árnyéka csendben mellém telepedett, és megsimogatta a szívem. Kézbe vettem egy-egy kopott szerszámot, a gépolaj szag is ismerős volt, és visszaléptem az időben és szinte sírni vágytam, de csak a szívem szorult el, és szép csendesen elöntöttek az emlékek. A garázs az több volt Aladdin minden kincsénél, titokzatos mesevilág, gyermek-létem fontos szakasza. Itt tanultam meg biciklizni, csúzlival, légpuskával lőni, a barátnőmmel itt játszottunk óraszám. Volt faragott kis konyhakredencem, ugyanolyanra festve, mint nagymamámé, hogy hová lehetett ki tudja. Itt estem hanyatt az árokba, a mai napig emlékszem rá, a csalánok közé zuhantam, betörtem a fejem. A nagyapám adta kétforintosokkal szaladtunk fagyit venni, géppel csinált jégdarabos mégis finom volt, órákat álltunk érte sorba a Viola eszpresszóban, ami szinte kocsma volt, a mai napig nem értem az eszpresszó kifejezést.Védett környezetben éltem, burokban, nem is tudtam mi a külvilág. A nagyszüleim szeretete beborított, de nem fojtott meg. Kamaszként azért is menekültem, mert nem akartam anyám haragját rájuk zúdítani, nem akartam, hogy őket bántsa, inkább kerültem őket évekig. Maguktól érzett természetességgel fogadtak vissza maguk közé, terhesen, férjjel, később kisgyerekkel, a fiam a nagymamám ölében ugyanúgy biztonságra lelt, mint valamikor én magam is. Soha nem tudtam viszonozni, de soha nem is vártak érte hálát. Ültem a ragyogó napsütésben a garázs előtt, és szinte vártam, hogy a hátam mögül a nagyapám előlépjen és valami rozsdás vasdarabból alkosson valamit. Aztán megsimogattam a csorba tükröt és magamba szívtam a gépolaj szagát, hogy egy pillanatra a régi legyen minden, és ha nyugtot keres a szívem a gépolajszag megnyugtató nagyapa-varázsa mellettem legyen.
Gondolatok kavargó óceánja
2008 március 22. | Szerző: csillagom35
Néha, ha megengedem magadnak azon luxust, hogy hagyom csapongó képzeletem és kavargó gondolataim szabadon áramolni és nem kötöm meg makacsul, hogy mire szabad és helyes, és mire nem helyes gondolnom, ha hagyom, hogy a maró önvád és a játszi öröm váltakozva follyon át rajtam miközben külső szemlélő annyit láthat csupán, hogy egy pillanatra letettem Szabó Magda Ókútját, mert szinte az írónő a lábamnál ült, és gunyorosan hunyorgott rám, mikor szíven ütöttek szavai, a betűk összefolytak, mert a hang ugyanúgy a fejemben viszhangzik, ahogyan Magda írta, a gondolatok lassan összeállnak és le kell ülnöm, és kiírnom magam. Esetleg főzök, takarítok, tanulom a németet, váltakozó szorgalommal, sétálok, dolgozom, mosolygok és sírok, nézem Exupéry-t a tévében, felveszem, majd leteszem Marquezt, mert a szavai súlyosan, némán koppannak mellettem, és hagyom a gondolataim szárnyalni, kusza emlék-foszlányokat dédelgetek, fájókat és szívet melengetőket. A lelkiismeret-furdalások rohamait ugyanúgy tűnődve szemlélem, mint a csókok emlékeit, a volt szerető illata egy pillanatra az orromban lapul, hogy átadja helyét az önvádnak, hogy nem voltam körültekintőbb, és nem vettem észre a jeleket, és hagytam a szívem megtaposni. Minthogy minden eleve elrendeltetett, már nem fáj, csak furcsa még néha, és ha visszanézek a kislánykori önmagam látom, aki mindenáron szép és okos kívánt vala lenni, és a kamaszlányt, aki önmagát nem lelte, és a felnőtt nőt próbálom keresni, aki visszanéz a tükörből, nagy zöldeskék szemekkel, szőkére szelidített tincsekkel, a lelkem próbálom összerakni, keresni a puha sarkot, ahol önmagammal békét köthetek. Súlytalanul lebegek, nem fáj a lét, most elkerülnek a földrehúzó szívfájdalmak, szinte kívülről elemzem gondolataim. Tetteim helyességeit próbálom mérlegre tenni, létem valódiságát érezni, a lelkem gonoszságait is hagyom lebegni, önzőségem, magamba zárkózásom is felötlik, és lélekben kacagok, a rég hallott, mindent betöltő boldog kacagással, ami irigységre adott okott, pedig nem sejtettem. Még mindig nem tudom mekkora kört húzzak magam köré, és kívül állok néha, még magamon kívül is Most már tudom mit éreznek a csillagok a messzeségben, a csillagmagány átjár, de nem keríti hatalmába lelkem, megízleltem, kipróbáltam, számba vettem, megyek tovább, közben a tengert érzem a bőrömön, a hajamból sós vízcseppek hullanak, hallom a sirályok vijjogását, a kikötő dízelfüstjét, alámerülök, magába fogad a mély, kimossa az ártalmas gondolatokat, megtisztít és elfogad, elringat és messze tájakat mutat, indulnom kellene súgja és átad a sivatagnak, ahol a homok szintén simogat és befogad és súgja, itt otthon vagyok, benne-általa. Messze, fennt a magasban a kétszárnyú repülő motorja betölti a lelkem. A földi szinten pedig kézbe veszem újra a könyvet.
Hajnal
2008 március 19. | Szerző: csillagom35
Az égbolt vakítón tiszta, sehol egy felhőpamacs.A hajnalcsillag bátorítón integet, fénylik, ragyog. A feketeség lassan szelidül. A Mátra tömör vonulata tisztán rajzolódik ki a háttérbe. Mintha tussal kihúzták volna. A hold lassan hízva szépen elköszön, helyet adva a csodának. Az ég alja rózsaszínbe öltözik, millió árnyalatát produkálva, a kék, a sárga, a zöld egységgé áll, és a nap hosszú vérnarancs kelő sugarait kinyújtva lassan ébredezik. Bizonyságát adva, hogy minden nap más. Keleten, az erőmű tömör kéményei fekete felhő-böffeneteket csuklanak ki magukból, az aljuk lapos, minhta tálcára tették volna. A ragyogás szétárad, mérges-vörössé válik, a köd-párák elindulnak, mintegy ellenőrizni, minden fűszál a helyén van-e, minden őzet számba vesznek, minden csigát megsimogatnak. A milliónyi fűszál-végen millió gyémánt-csepp, elhagyott szeretők tört szív-maradékai, múlóak, megejtőek, szívbemarkolóak.A hajlékony fűvégeken igen, pontosan, a tükör-színnel ragyognak a cseppecskék. A nyugti szél először bátortalanul fúj egyet-kettőt, majd nekibuzdul és harsogó szél-hangján ő is köszönti az új napot. Ha jól figyelsz, éberen, a cirruszok lassan felvonuló zárt vonulatán láthatod Hajnalt, a kedvenc lila-szegélyes felhőruhájában, kézenfogva Holdleánnyal és Kis Csillaggal lassan nézik a vakító fény-áradatot, amely talán reményt és új szívvarázst adnak az új reggelnek.
A bohóc, a trapéztáncos meg az alvó oroszlán
2008 március 14. | Szerző: csillagom35
A bohóc, és a trapéztáncos álltak és álltak, töprengőn nézték az alvó oroszlánt, akinek a nyelve is kilógott, a sörényén álomnyál folydogált, békésen az igazak álmát aludta. A bohóc az életben is bohóc volt. Külseje tette azzá, amit már megszokott, és nem is akart, meg talán nem is tudott volna rajta változtatni. Egyik szeme kék, a másik zöld volt, a kék örökkön mosolygott, a zöld álmodón, szomorún bámult. Haja vidám kócos-vöröses-szőke, arcán maroknyi vidám szeplő. Kisfiúsan játékos természete vitte a cirkuszosok közé, és itt hivatására lelt. Még festékre sem volt szüksége, hozta a bohóc tragikusan megejtő vidámságát a porondon így is. A trapéztáncos korunk férfia jelzővel illetett. Magas, szőke haja a legutolsó divat szerint, széles vállán ugráltak az izmok, és olyan feromon -csíkot húzott maga után, hogy a lányok kérés és szó nélkül a nyomába eredtek, ettől mindig zavarba jött, mert nem tudta minek köszönheti a rajongást. Nem volt hiú, a tükör csak visszaigazolásra szolgált, hogy nincs rendetlenül öltözve. Eredeti foglalkoására nézve informatikus, de mivel ezen szakmával folyót lehetett volna rekeszteni, így váltott. Amúgy is vonzotta a levegő és a veszély világa, így ő is magára lelt. – Szerintem ne ébreszd fel az alvó oroszlánt- intett a bohóc, és próbálta elvonszolni barátját a ketrectől. A trapézos elbűvölten nézte az állatot, hatalmas karmait, lágy sörényét. Szerette volna megölelni és megsimogatni, mert olyan védtelennek látszott. – Tudod, ez most pontosan olyan, mint a női szív- folytatta a bohóc tovább- ha békén hagyod, nem bántod meg, nem alázod meg, nem taposol rá, akkor a kezedbe simul, önként, dalolva neked adja magát, semmit nem kér, de mindenét odaadja, ragyogása rád is vetül, fényt kapsz és lángolsz magad is. Soha ne bánts meg a nők szívét, mert eleven oroszlánokká válnak, és eszeveszett tombolásuk nem néz semmit, fájdalmuk nem csillapul, és követelik az összetört szívük. Ezért is ne hazudj szerelmet nőnek, mert előbb-utóbb oroszlánná válik, és oroszlánként tép szét téged. – A trapézos továbbra is hallgatott, fejét lehajtotta és az apró, szőke lányra gondolt, akivel pontosan úgy bánt, mint bohóc barátja mondotta, csendben fájni kezdett a szíve, pontosan úgy ahogy a lányé, nem, nem a lány akarta így, csak minthogy minden rossz visszaszáll, ő is átélte a fájdalmat, és a szenvedést, és tudta ez ellen nem tehet semmit. Az oroszlánt nézte, a hatalmas mancsokat, a busa sörényt, az álomnyálat. Átölelte barátja vállát, bólintott és elballagtak a ketrec mellől. Az oroszlán pedig csenben álmodta tovább puha álmát.
Régi korok istenei
2008 március 10. | Szerző: csillagom35
Vajon a régi korok ismert nevű és ismeretlen istenei és istennői mit tesznek most? Sértődötten duzzognak talán egy-egy üres és kihalt kisbolygón, és közben vágyakozva nézik a földet, hátha eszükbe jutnak még a gyarló embereknek? Vagy netán a pusztuló romos templomaik árnyékában ülnek, sóhajtoznak és megütközve nézik, ahogy egy-egy templomot át és átneveznek az újabb, divatosabb isteneknek? Nézik ahogy a kereszt a félholdat váltja, és fordítva és így tovább? Vagy esetleg vad képzelgéssel végigsuhannak az égen és elátkozzák az embereket, akik rútul elfeledkeztek róluk? Vagy istenségük teljes tudatában továbbra is kormányoznak bennnünket, csak már mi, emberek feledkeztünk meg hatalmukról? Hová tűntél Pallasz Athéné, aki egész várost hatalmad alá vontál és egykedvűen szemlélted néped pusztulását és átváltozását? Hová lettél Ámor, mindenható és életeket adó, reményt és csalfaságot keltő szerelemisten? Aki apró puttóként szeretett legjobban megjelenni, tudván tudva, hogy egy gyermekre nem haragszik a felnőtt, bármit tesz is? Hová lettek letűnt, nevesincs népek névtelen istenei, akik osztották az életet, a reményt, a sikert, a bánatot, a szerelmet, uralkodtak népek, városok, országok fölött? Mind-mind megvannak valahol, csak mi emberek változtunk énközpontúvá, és a természettől távollevővé, a szívünk és életünk fölött az újabb istenek uralkodnak: úgymint pénz és hatalom istenei, letaposás, megalázás ördögei, hazugság és gyávaság gyarló urai.Maradjon a szívünk tiszta, és hátha mindeme rossz szellemek elkerülnék a házunk táját, és puha derűvel vonnák be csendes, békés, szelíd hétköznapjainkat.
Kövek
2008 március 6. | Szerző: csillagom35
Sziszifusz tapsolna, sőt tapsikálna örömében, ha látna, és bízvást receptért könyörögne. Mert amint levetem a kősziklákat a szívemről és pár napig szabadon szárnyalok, márist rohanvást és könnyszakadva szaladok a lejtő aljára és tuszkolom a köveket visszafelé, mázsás kősziklák, zsákokba összegyűjtött zúzalék, jöhet bármi, emlék, szívet markoló találkozás, szemet lesütve, fejet elfordítva, és ezzel is bizonyítva, hogy igen, észrevettem, és levegőnek nézem. Egyébként én akartam így, és ma sem tennék másként. Végül is bizonyára szegénységi bizonyítványról tanúskodik, de nekem nem kell olyan embernek a köszönése, aki ennyire átgázolt rajtam. Ha lelöktem a sziklát szó szerint érzem a gördülést, hallom is a sziklák robaját, és szárnyalok, szelíd és mosolygós vagyok, elfogadom magam, helyem a világban, nem fáj semmi, boldog vagyok. A következő pillanatban már omlom is össze, szaladok, tuszkolom vissza a sziklákat, hogy ismét kőnehézzé váljak, cipeljem az ötven kilómat, mint mázsás terhet, vonszoljam a napokat és zuhanjak már délután vagy kora este az álom, a jótékony és feledtető álom karjaiba, kizárva mindent és mindenkit. Amint gyógyultnak nyilvánítom magam, megnyugszom, majd minthogy tényleg a rosszra is rá lehet kapni, mint a jóra, már a kishitűség karjaiba vetem magam, nem hiszem a jót, és azzá a roszzá válok, amit gondolok. Aztán újfennt átértékelem az egészet, és úgyí döntök, ennél én azért jobb és szebb vagyok, napokra száműzöm a gonoszkodást, az ármányt, a nehéz, fölre húzó gondolatokat, a kicsinyességet és kishitűséget, és újból magam vagyok magam. Találtam szövetségeseket, barátokat, gyűjtöttem ellenséget, bár abszolúte nem volt szándékomban, most is vallom, hogy velem vagy ellenem van valaki, másként szortírozni nem tudok, bár kicsit fekete-fehér, de nem számít, más nem fontos. Nem tudok alakoskodni, mosolyogni, aztán hátba szúrni, fogalmam sincs hogyan kell. Kardozom én eleget még magammal is ha kell, és megvívok még ha lekardoznak is, istenem volt már ettől rosszabb is talán. Egyébként tényleg nem tudom, mivel tudnék tökéletes agymosást végrehajtani, és új, tiszta lappal indulni magam előtt. Nem, nem mások, magam előtt. Félek is néha, mert bármennyire is nem szeretném, néha még mindig elöntenek az emlékek. Sikítva menekülök ilyenkor a sarokba önmagam elől, ez egyszer nem tudom mi lenne a jó. Aztán helyeugrik a világom és megy minden tovább. Valami külső démon ledönt ilyenkor, és lélekszakadok, és futok le a mázsás sziklatömbökért, hogy a szívemre dobjam, és kezdődjön a vonszolódás. Furcsa dolog a szív, hatalmas tévedésekre képes. Vajon mi vitte rá egy ismerősöm 18 éves, kamasz fiát, hogy az életét eldobja a szerelmi bánatában? Vajon ő milyen mázsás, legördíthetetlen kőtömböket cipelt, amúgy biztosan vérző szívén? Nagyon elgondolkodtatott és megdöbbentett az eset, mert ez is csak bizonyítja mennyire sebezhető a szívünk, és hogy tud szakadni, vérezni, fájni, de lángolni, szeretni, vágyni, és elfogadni, kiteljesedni is ugyanúgy.Mit vitt a fiú magával, és mit hagyott a túlélőkre? Örök lelkiismeretfurdalást, hogy nem éretteték meg, bár külső nyoma neki sem volt a fájdalomnak és szenvedésnek. Nekem sem volt. Leheletnyi smink, gondozott frizura, ápoltság, kornak és korszaknak megfelelő divatos ruha, mértéktartó, nőiesen szexi, semmi kokottosság, parfüm a a fül mögé és a dekoltázsba, mosoly-kövület az arcon, csillogó tekintet. De hogy a mélybenmilyen harcot vívok, még önmagammal is ha kell, azt senki sem tudja. Mondjuk nem is kell.Ennyi titok nekem is jár…
Újfennt gondolkodom
2008 február 29. | Szerző: csillagom35
Az ember ahogy nő, tudomásul vesz dolgokat. Pl: kamasz vagyok, anyám nem szeret. Vagy apám, a hős, akiért tűzbe mentem vala, és volna egyszerűen elfelejtett, mintha agymosáson ment volna keresztül. A válással az asszonnyal együtt a gyereket is kitörölte. Bizonyára így természetes. Végül is nem haragudhatok. És már a kínzó üresség sincs bennem, és a fájdalom, hogy vajon mit vétettem. Maradt a belső bizonytalanság, ami végigkíséri sorsomat, merthogy külső megerősítés hiányában nem tudhatom jó-e amit teszek. Olyan értelmében, ahogyan a gyerekemet megdicsérem, ha jól teljesít az iskolában és hasonlók.A kamaszkorom egyik legidegesítőbb dolga volt, hogy állandóan szép és sugárzó akartam lenni, gyönyörű fiatal nőre vágytam, de csak egy szürke kisegér nézett vissza a tükörből, bármennyi hiábavaló órát is töltöttem előtte, szinte könyörögve, hogy szép és sugárzó lehessek. Felnőtt nőként jöttem rá, hogy nem kell görcsösen akarnom, csak természetesnek lennem, mosolyognom és az a láthatatlan aura, amire lánykoromban annyira vágytam most már a sajátom, némely napokon mikor megtudom győzni magam és nem lehajtott fejjel észrevétlenül elosonni a sorok között, amikor azt mondja a munkatársnőm mosolyogva, hogy szoktam figyelni mikor végigvonulsz a csarnokon és az emberek mosolyognak utánnad, nos mostanában merthogy ez a belső tisztulás ideje félek felemelni a fejem, és folyamatos hiányérzetekkel gyötröm magam, merthogy vágyom a visszaigazolásra. A szerelem is azért volt fontos, és azért fájt annyira, hogy nem kellettem, mert tiszta szívvel és nyíltan fordultam a csalfa férfi felé, pedig éreztem és ki is mondtam, hogy ez egy nagyon fájó szerelem lesz, és soha nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok semmisülni és semmi lenni, minthogy kevés voltam. És az ember-nő igenis érzi, hogy ő az akivel boldog tudna lenni, és soha még ilyen fájó és szívszakasztó érzést, és a tudatot, hogy ismét nem értem semmit. Nos az anyám irigy volt a fiatalságomra, a hamvasságomra, ahogy ezt a férjem egy szörnyű veszekedés alkalmával a szemembe vágta, és igenis nem kellesz senkinek és semmi nem vagy és soha nem is leszel nélkülem és mindenki csak kihasznál és senki sem szeret, nézd meg a nagy szerelmed hol van most és soha nem állna ki melletted…És én csak álltam és keményen néztem és csak akkor sírtam és akkor hagyom hogy fájjon mikor senki nem látja. Ismét a a sziklán állok, magam-magam és fogy az erőm, fogy a hitem, az akaratom, hiába küzdök napról-napra, a Szent-tükör pedig gúnyosan integet. A csigaházam összetört, és hiába is keresgélném a gyöngyházszín darabokat. Előre nézz, suttogja csillagom és nincs is más teendőm. Soha nem vágytam szánakozásra és sajnálatra, mert semmiképp nem vezetnek jóra. De igenis tudni szeretném, hogy tényleg ennyire semmi vagyok-e, vagy csak rossz korban, rossz emberekkel találkoztam. Minthogy tündéranyám szavaira gondolok, mikor átölelt, mintha szülém lenne és a fülembe suttogta: -azokra gondolj akik szeretnek, és sokan vagyunk ám, a kicsinyesség és butaság soha ne legyen melletted.- és homlokon csókolt. Vagy mint a munkahelyi haverom, de inkább barátom sms-e, ami szintén erőt adott:” Az egyszerű barát reméli, hogy mindig ott leszel, ha szüksége lesz rád.Az igaz barát reméli, hogy mindig ott lehet, ha szükséged lesz rá.” – Nos ő a második kategória.Mégis gyötörnek a kétségek, a negatív gondolatok, mert a rosszat nagyon nehéz kivetni a szívemből, mert égetnek. És igen igaza van a parapszichológusnak, hogy beletörődni egy dolog, elengedni egy másik. Ha kitépődik egy lélek-darabod azért idő kell, hogy helyrejöjj. Nekem még pluszban visszaigazolás is, hogy nem vagyok értéktelen, hasztalan és szerethetetlen. Lehet, hogy túl nagy a feladat. Vagy én vagyok nagyon bizonytalan. Vagy mégsem?
Tavasz-néni
2008 február 26. | Szerző: csillagom35
Tavasz-anyó türelmes volt, kivárta a kellő pillanatot és a tavasz minden kellékét a világomra zúdította. A kellékek: a megfelelő mennyiségű és minőségű napsütés, szemkápráztató, lelket-simogató, elvarázsoló. Az illatok. A föld fagyos lehelete eltűnt, simogat a szellő, átjár a fény, az életadó és remélem új hitet is hoz. A szívem furcsán félig üresen kong, kiürültem, néha még mindig szíven szúr a fájdalom, de ez már inkább csak beidegződés, hiszen a rosszat ugyanúgy megszokjuk, mint a jót. A reggeli rigófütty. Inkább hajnali, minthogy ötkor indulok, és a csilingelő rigóhang minden reggel szívet melenget. Az apró rügyek a bokrokon, a barkák kézbesímuló pehely-bársonya, a hold hajnali üdvözlő sugara mind-mind a részemmé válik, minden nap erőt ad a harcokhoz. A mosolyhoz, a távolságtartáshoz, a közelséghez. Minden hajnalban fölnézek az égre és a csillagok megnyugtató, bátorító hunyorgása kísér a nap további részében, tudva a tudatot, hogy a csillagom, Kis Csillag ott hunyorog a többi közt és bármikor kérem, suttogom leszalad, és átölel, és vigasztal és bátorít. Tavasz-anyót pedig beengedem szívembe, hogy szintén feltöltsön és ragyogtasson, ragyogjak és sugározzak, legyen mosolyom és erőm és One safe place dallamát dúdolom, igenis megtalálom, suttogom a tavasznak és kinyítom a lelkem, mint kedvenc virágom a titokzatos és sugárzóan gyönyörű írisz. Ugyanolyan távolságtartó leszek, mint ő, csak a titkok érzője és megérzője lásson be mosolyom mögé, a beavatottaknak nem kell magyarázkodnom. Nem is lenne értelme. És nincs is rá szükség.
Csapzott angyal
2008 április 7. | Szerző: csillagom35
Vak volt a hajnal, szürke, szennyes, alig pislákoló. A félhomályos derengésben nem volt kivehető a láthatár, a kelő nap vérvörös sugarai képtelenek voltak átszelni a tömör szürkeséget. Messze, a látóhatár alján, fals gyöngysorként vonat zakatolt, itt-ott hiányzott belőle a szem. A falvak összébb húzódtak, dermedt párát leheltek maguk köré, fázósan vigyáztak az alig-lámpafényre. A szürkeség tömör fala áthatolhatatlannak látszott, a zárt felhőzet sehol sem kínált egy apró kis rést sem, hogy a fény beszivároghasson. A tömör szürkeség alatt angyal üldögélt. Fakó szárnya csapzottan simult hátára, körülötte reménytelenség és kiábrándultság honolt. Szemében a tökéletes szív és lelketlen közöny ült, bénán, sebzetten ült egy romos templom torony-helyén, ahonnan a hit, a remény, s szeretet ugyanúgy elköltözött, mint az emberek bizodalma. Üres falain a freskók rég lemállottak, a sivárság kongott csak, mikor a szél reménykedőn végigfújt az ódon gerendák közt. Az angyal várt egy ideig, fázósan maga köré hajtogatta tollait. Kis Csillag egy darabig némán nézte, együtt érzett vele. Nesztelen elé állt, a falakat máris valami izzó vörös-narancs fény járta át. Az angyal felsóhajtott, nem szólt, némán, esdeklőn várt. Csillag sem szólt, kézen fogta, húzta, egyre gyorsabban, sebesebben csöppet sem törődve az angyal megdöbbenésével. Holdleány aludt, szőke haja az arcába hullt. Csillag némán bólintott. Az angyal pedig magára találván békésen- boldogan simult köré, elrendezte tollait, kékes-ragyogást vont a láthatárra, kisimult, és a magány csendes rettegése szép lassan kikúszott a lelkéből.
Oldal ajánlása emailben
X