Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg – nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   – fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   nem erőszak, s akarat által,
   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
   áradtam a világon által,
   ahogy a sas körözve szárnyal:
   fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   a dolgok nyáját terelgettem,
   erdőt, mezőt is siettettem,
   s a tüzet – égjen hevesebben,
   ostort ráztam a vetésekben:
   – így fordult minden vélem szemben,
   a fű, levél, kalász is engem
   tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott – azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítettem
   és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.”