Újfennt gondolkodom

2008 február 29. | Szerző: csillagom35 |

Az ember ahogy nő, tudomásul vesz dolgokat. Pl: kamasz vagyok, anyám nem szeret. Vagy apám, a hős, akiért tűzbe mentem vala, és volna egyszerűen elfelejtett, mintha agymosáson ment volna keresztül. A válással az asszonnyal együtt a gyereket is kitörölte. Bizonyára így természetes. Végül is nem haragudhatok. És már a kínzó üresség sincs bennem, és a fájdalom, hogy vajon mit vétettem. Maradt a belső bizonytalanság, ami végigkíséri sorsomat, merthogy külső megerősítés hiányában nem tudhatom jó-e amit teszek. Olyan értelmében, ahogyan a gyerekemet megdicsérem, ha jól teljesít az iskolában és hasonlók.A kamaszkorom egyik legidegesítőbb  dolga volt, hogy állandóan szép és sugárzó akartam lenni, gyönyörű fiatal nőre vágytam, de csak egy szürke kisegér nézett vissza a tükörből, bármennyi hiábavaló órát is töltöttem előtte, szinte könyörögve, hogy szép és sugárzó lehessek. Felnőtt nőként jöttem rá, hogy nem kell görcsösen akarnom, csak természetesnek lennem, mosolyognom és az a láthatatlan aura, amire lánykoromban annyira vágytam most már a sajátom, némely napokon mikor megtudom győzni magam és nem lehajtott fejjel észrevétlenül elosonni a sorok között, amikor azt mondja a munkatársnőm mosolyogva, hogy szoktam figyelni mikor végigvonulsz a csarnokon és az emberek mosolyognak utánnad, nos mostanában merthogy ez a belső tisztulás ideje félek felemelni a fejem, és folyamatos hiányérzetekkel gyötröm magam, merthogy vágyom a visszaigazolásra. A szerelem is azért volt fontos, és azért fájt annyira, hogy nem kellettem, mert tiszta szívvel és nyíltan fordultam a csalfa férfi felé, pedig éreztem és ki is mondtam, hogy ez egy nagyon fájó szerelem lesz, és soha nem gondoltam, hogy ennyire meg tudok semmisülni és semmi lenni, minthogy kevés voltam. És az ember-nő igenis érzi, hogy ő az akivel boldog tudna lenni, és soha még ilyen fájó és szívszakasztó érzést, és a tudatot, hogy ismét nem értem semmit. Nos az anyám irigy volt a fiatalságomra, a hamvasságomra, ahogy ezt a férjem egy szörnyű veszekedés alkalmával a szemembe vágta, és igenis nem kellesz senkinek és semmi nem vagy és soha nem is leszel nélkülem és mindenki csak kihasznál és senki sem szeret, nézd meg a nagy szerelmed hol van most és soha nem állna ki melletted…És én csak álltam és keményen néztem és csak akkor sírtam és akkor hagyom hogy fájjon mikor senki nem látja. Ismét a a sziklán állok, magam-magam és fogy az erőm, fogy a hitem, az akaratom, hiába küzdök napról-napra, a Szent-tükör pedig gúnyosan integet. A csigaházam összetört, és hiába is keresgélném a gyöngyházszín darabokat. Előre nézz, suttogja csillagom és nincs is más teendőm. Soha nem vágytam szánakozásra és sajnálatra, mert semmiképp nem vezetnek jóra. De igenis tudni szeretném, hogy tényleg ennyire semmi vagyok-e, vagy csak rossz korban, rossz emberekkel találkoztam. Minthogy tündéranyám szavaira gondolok, mikor átölelt, mintha szülém lenne és a fülembe suttogta: -azokra gondolj akik szeretnek, és sokan vagyunk ám, a kicsinyesség és butaság soha ne legyen melletted.- és homlokon csókolt. Vagy mint a munkahelyi haverom, de inkább barátom sms-e, ami szintén erőt adott:” Az egyszerű barát reméli, hogy mindig ott leszel, ha szüksége lesz rád.Az igaz barát reméli, hogy mindig ott lehet, ha szükséged lesz rá.” – Nos ő a második kategória.Mégis gyötörnek a kétségek, a negatív gondolatok, mert a rosszat nagyon nehéz kivetni a szívemből, mert égetnek. És igen igaza van a parapszichológusnak, hogy beletörődni egy dolog, elengedni egy másik. Ha kitépődik egy lélek-darabod azért idő kell, hogy helyrejöjj. Nekem még pluszban visszaigazolás is, hogy nem vagyok értéktelen, hasztalan és szerethetetlen. Lehet, hogy túl nagy a feladat. Vagy én vagyok nagyon bizonytalan. Vagy mégsem?