Kicsikém
2008 február 24. | Szerző: csillagom35
A földi őrangyalom szokott így szólítani. Ha már a világ a fejemre áll, érezteti, hogy velem van. A sok rossz tulajdonságaim egyike, hogy nem hagyom magam. Sajnos akkor is beszélek, mikor lehet, hogy hallgatnom kellene. De ha belémharapnak, én is visszaharapok. Biztos, hogy vannak napok, mikor sebezhetőbb vagyok, és a rosszindulatú emberek ezt meg is érzik. Nos, a földi angyalom, fehér hajú, férfiasan viselkedő, aranyszívű. Korban az anyám lehetne, és úgy is viselkedik. A szárnyai alá vett, és ugyanúgy gondoskodik, mintha ezer éve lennék mellette. Kérdeztem mi ahiba bennem, mit tegyek másként, azt felelte nem benned van a hiba, és átölelt, mint anyám lenne, és hagyta, hogy kisírjam magam. – Ne foglalkozz irigy és gonosz emberekkel- intett, és egy szál cigit adott a kezembe, hogy megnyugodhassam. Nem szoktam dohányozni, nem is tüdőzöm le, de a füst megnyugtatott, és főleg, hogy nem vagyok egyedül. – Azokra gondolj, akik szeretnek, és sokan vagyunk ám- nézett rám szemüvege mögül, és átmelegedett a szívem. Tündéranyám pedig végigsimított az arcomon, és csak akkor engedett utamra mikor már látta, hogy a mosolyom visszatért. Csak akkor. Jó tudni, hogy a csodák itt járnak a lábunk előtt, csak észre kell tudnunk venni. Nekem ez a lélek-segítség többet jelentett bárminél, és ha erőre van szükségem csak erre gondolok, és kicsit könnyebb minden.
A szegény ember és az ág
2008 február 16. | Szerző: csillagom35
A szegény ember a fa alatt állt, nézte az ágat, aminek őt kellett volna húznia. Csimpaszkodott, ágaskodott, pipiskedett, ugrott aprókat és nagyokat, mégsem sikerült belecsimpaszkodnia. Leült gondolkodni. Végignézett magán: sörpocak, ritkás haj, a felesége, aki immáron már csak a gyűlölet szent nevében és csak névleg van mellette, gúnyosan szúrta oda neki számtalan veszekedésük egyikekor: -Okos haj elhagyja a buta fejet!- némán bólintott magában. Valóban nem volt a világ legokosabb embere. Végignézett a kusza labirintuson is, ami az életét végigkisérte: tűnődött melyik buta vak sikátorban felejtette ott az álmait, egy másikban a vágyait, a következőben a reményeit. Rakosgatta a napokat sorra, egymásra, némelykor a boldogság is átfénylett, például az esküvőjén, mikoron hitte, hogy ő majd megmutatja ennek a szőke lánynak, hogy igenis boldogok lesznek, hiszen az apja sírjánál tette ezt az igéretet, a szép késő őszi napon. Hibáztatta magát évekig, üvöltött, hozta Otellót, mint egy rossz ripacs, kitette lelkét, szívét, szenvedett, pedig csak egy kicsit kellett volna megbocsájtania önmagának és a lány azonnal megbocsájtott volna neki. Tűnődött az elsuhant éveken, számlálta a karácsonyokat, a születésnapokat, a házassági évfordulókat. Hol rontotta el, hogy a felesége más karjában keresett vigaszt, maga sem tudta, hibáztatta az asszonyt. Hiszen kellett egy bűnbak. Mindig, mindenkor kell egy bűnbak. Fenyegetőzött, magára hagyja a nőt, aki csak értetlenül állt, és bámult rá a nagy kék szép szemeivel. Volt brutális, erőszakos, volt angyalian szelíd, kérő, nem hatotta meg az asszonyt.Minél jobban üvöltött a nő annál inkább bezárkózott önmagába, semmilyen erőszakkal, még szelíddel sem tudta kicsalogatni a csigaházból. Pedig csak időt kellett volna hagynia. Hiszen évekig, évtizedekig megalázta az asszonyt, semmibe vette, még a fakanalat is kivette a kezéből, visszavágta tollait, mint a gólyáknak, és követelte, hogy repüljön.Álomképet vett feleségül, és felébredt, hogy az álomkép ellenszegül.Mert az asszony nem tudta, hogy milyen álomképet álmodott az ura magának. Mert kereste a saját kis életét, benne önmagát, bizonytalan volt, halvány és sápadt. És a legkisebb reménysugárba belekapaszkodott, még a hazugba is, hogy egy kicsit önértékelje magát. Nem várt ő a félrelépésektől semmit. Tudta, akkor is semmi és senki nem lesz. Mégis a lopott óra, félóra a nőiségén húzott jókorát. Addig a pontig, míg a szeretője csókolta egyenrangúnak, nőnek érezte magát. Csillogott, repült, szárnyalt. Nő volt. És visszavedlett bűnbakká, amint kiderültek a csalások. Volt ő minden. Hazug, becstelen, nem anyának való, minden, csak nem ember, és főleg nem nő. Csapdában volt. Kötötte a társadalom előítélete, ami mélyen a sejtjeibe ívódott, hogy egyedül nem bír fennmaradni. És mivel ezt tökéletesen elhitette magával, ez így is volt. Kötötte önmaga is, hátha meg tud bocsájtani a férje neki és önmagának. Mindezt a szegény ember nem tudta. Állt a fa alatt, beletörődve, néha még lázadva és üvöltve, de mindenképp beletörődve. És a fa szép csendesen leeresztette a legvastagabb ágát, a szegény ember pedig fáradtan beleakasztotta a nadrágtartóját. Úgyis a fának van igaza…
Fussunk neki még egyszer a gyávák igazának…
2008 február 10. | Szerző: csillagom35
Néhány gondolat még itt maradt legbelül és kikínvánkozik. Lehet, hogy mégiscsak a gyávák igaza a megfelelő és helyes megoldás. Bár némiképp úgy érzem, hogy nem. Tehát. Félünk az élettől, félünk a haláltól. Elvileg. Nézzük a nagyapám. Ő nem félt a haláltól. Elfogadta, mint az élet részét. Azt mondták halála előtt megnyugodott, evett is valamicskét, arca kisimult. Csendes volt. Őrzöm a pillanatot, ahogy még hetekkel előtte meglátogattuk, megismert és visszasüllyedt a fél-létbe, mert már elvágyódott. Hitte-e istenét nem tudom, soha nem emlegette. Bányász volt, sok misztikumot átélhetett a föld alatt, bizonyára természetesnek vette a megmagyarázhatatlan dolgokat. Szakadt rá akna robbantómesterként, harmincévesen, így tudhatott egy-két érdekes dolgot. Mondogatta, ki tudja felkelünk-e még reggel. És a halála is álmában érte, csendesen, ahogy kérte. A másik nagyapám, az anyai négy napig üvöltött, hívta a sorsot, míg a halál kegyesen érte nem jött. Ő harcolt a sorsával, nem engedett. Akarata ellenére ment el. Talán gyáva volt elmenni. Nem tudhatom. Ha majd ott állok a kellő pillanatban, és tudni fogom, hogy már nincs visszaút, nem tudom mennyire leszek gyáva. Élő példa a férjem nagymamája, a Nagyika. 95 éves, hithű katolikus. Nála az élethez görcsösebben ragaszkodó embert még nem láttam, és valószínűleg nem is fogok.Minden gyermekét, hatot, eltemette. A feldolgozatlan lelki sebei között él, tehetetlenül nézi, ahogy a teste cserbenhagyja, a lába nem engedelmeskedik az akaratának. Az utolsó gyermeke temetésén elájultam. Soha nem tettem még ilyet. De rémisztő volt nézni, ahogy a Mama zokogott, hogy magamra hagytál Gabikám… Pedig Gabi nem hagyta magára. Csak a sorsa volt, hogy az anyja előtt kellett elmennie. Visszatérve Nagyira. A hite tartja életben. Mindenkor csodáltam érte. Bár furcsa volt, hogy tiszta szíve ellelnére mindig gyűlölt valakit. Hol a Tisztelendő atyát, hol a testvéreit. Örökkön ugyanazokat a történeteket hallottuk tőle. A gyermek férjemet, aki hétévesen fogta fel, hogy az apja innentől örökkön nincs, a halála elmesélésével sokkolta. Évtizedeken át hallgatta a Mamitól, hogyan halt meg az apja. Mi ez, ha nem a gyávák igazsága? Mit akart a Mama ezzel elérni? Ezért fontos szerintem, hogy feldolgozzuk a lelki sebeinket. Nem lesz ezáltal megmásíthatatlan, kitörölhetetlen, nem. Egy másik dolog. Sokat beszélgettem a gyerekemmel, hogy mi lett volna, ha gyermekként magára hagyja az apja és elmegy tőlünk. Azt mondta, hogy a sok veszekedés és cirkusz ellenére szép gyerekkora volt, bár érezte a disszonanciát közöttünk, azért nem vetítettük rá.Hát ez is a gyávák igazsága. A félelem. Soha nem fogom elfelejteni például a hűtlen félelemszagát, mikor rájöttem a hazugságaira. A sarokba szorított ember leszakadó izzadságszagát, mikor rájött, hogy nagyon rossz nővel kezdett, mert ez harcol a saját igazáért, mégha vesztes marad is. A szűkölését, hogy a kutyáin kívül ő senki nem szereti. Akkor legszívesebben megütöttem volna. Mert nem mondta, hogy a gyereke szereti a legjobban a világon, nem mondta, hogy a szerelem az égig repítette. Annyira gyáva volt, hogy a kutyák megvásárolható szeretete mögé menekült. Ezért szeretem a macskát. Mert azt nem lehet befolyásolni, idomítani. Öntörvényű, és nem hódol be soha. Nem gyáva. Mégsem ítélkezhetem. És nem is akarok…
A gyávák igaza
2008 február 10. | Szerző: csillagom35
Végül is nem itélkezhetnénk senki felett azért sem, mert nem meri megmondani amit gondol. Mert saját tapasztalat, hogy igenis van olyan ember, aki csak sodródik a mindennapokkal, nem gondol bele a tetteibe, következményeibe, mások életébe meg pláne nem. Mert egyszerűen nem mer gondolkozni, így nincs önálló véleménye. Egy kapcsolatban is mindig van egy érzelmileg erősebb, és mindegy milyen nemű, aki húzza magával a másikat. Az pedig hagyja magát, elengedi magát, és csak telnek a napok. Mert a másik úgyis megoldja.Tehát a gyávák igaza sem más, mint a bátraké. Szerintem akkor leszek felnőtt, ha igenis meg merem mondani a saját igazam, kiállok érte és nem érdekelnek a negatív visszajelzések, ha tudom, hogy nekem van igazam. Bújkálni, csókot lopni, szívet törni a legkönnyebb, utána meg a szemedbe vágni, hogy lehet, hogy mégsem volt szerelem, pedig tudod, hogy az volt. Feláll a szőr, a nem létező a hátamon és a karomon. Ha leírom, kimondom, hogy szeretlek, és nap, mint nap érezteted, hogy a szíved a tiéd, ezernyi e-mailt kapsz, telefont naponta ötször, virágot, csokit, szerelmes csókot, vágyat keltesz, és vágyakozol, és ezt már letagadni sem tudod és nem is akarod, és szembesítenek az érzéseiddel, azon mit nem lehet vállalni? Hogy lehet a szerelmednek azt mondani, hogy nem azzal vagyok, akivel szeretnék, és hazamész, magadhoz húzod a másikat, akit ugyanúgy elaltatsz a hamis szavakkal, hazudozol mikor kiesik a szerelmed parfümje a kocsidban, mikor hazaviszed, tudod, érzed, hogy nem kapod meg amire vágysz, azt mondod a szerelmednek, hogy soha többé nem akarsz másik gyereket ettől a nőtől, közben már az a nő a szíve alatt hordja a gyermeked, élet ez? Ez a történet nem kitalált, a környezetemben történt, és én eltűnődtem, hogy milyen ember aki önmagának sem tudja megmondani mit akar az élettől, hogy vállalhat gyereket, ha tudja, hogy a szíve el fogja húzni mindenkor, hamis vágyakkal, illúziókkal veszi körül magát, látszatkapcsolatban. Anyagilag mindent megtesz, de nem tudja, nem érti, hogy ez édeskevés a mindennapokhoz. Az élethez. Közben pedig sodródik, kínlódik, tudja ez a világ nem az övé, csak itt ragadt valamikor, véletlenül, és már nincs mit tenni. Én tudom, hogy nem hagyhatod magadra a gyermeked, a gyávák igaza a látszatvilág látszatélete. Mert egy gyereknek szülők kellenek. Csak a gyerek nem buta és érzi a kínlódást, a látszatélet kínkeserveit.És nem tud tenni semmit, mindig érezni fogja a disszonanciát, a zavart, a káoszt. Egy gyereket nem lehet megvenni. Attól azért többet ér.Egy nő mindig is nehezebb sorsra jut. Neki már a gyerek az első, a második, a sokadik. Én csak tisztelni tudom azokat, akik ki mertek törni a disszonanciából és nekivágtak a saját világuknak. Én megvártam, míg a gyerekem nagy lett, és még így is félek. A dzsungel az ajtó előtt kezdődik. És sok az éhes tigris odakinnt…
Csillagom, csillagom…
2008 február 5. | Szerző: csillagom35
A nap fáradt arany sugárral próbálta áttörni a szmogot a város felett, utolsót lobbant és lemondóan legurult a látóhatáron. A csillagok hasztalan próbálták a felhőket áttörni, igyekezetük hiábavalónak bizonyult.- Segítség – suttogta Kis Csillag a legközelebb hozzá lévő bolygótársának, de nem talált viszonzásra kérése. -Segítség- suttogta újra, a remény átizzította és újból fényesen ragyogott, fényesebben, mint valaha bármikor. Sóhajtott, kihúzta magát, megrázta, apró ezüst-szikrákat lobbantott szét. Holdistennő ismét melléállt. – Itt vagyok, gyermekem, ideje, hogy megkeressük a szeleburdi Holdleányt.- bólintott, és féltőn fogta Csillag kezét, mint a gyermekét, aki félő, hogy kiszalad az útra az autók közé. Csillag bohó volt, énekelt, ragyogott, aprókat szökkent, izgett és mozgott, nagyon vágyta látni Holdleányát. Várta a találkozást, beleszédült az izgalomba. Holdistennő is izgult, nem tudta vár-e még rájuk a Holdleány, vagy már teljesen megkövült a szíve, és nem ismeri fel őket. Nem akart csalódást okozni sem Kis Csillagnak, aki végre visszatért, mert hívta, sem Holdleánynak. Az ablakhoz simultak hát, nézték a lányt, aki ugyanazt a bohó szőke-tépett frizurát hordta, mert egyszerűen ez fejezte ki önmagát, szíve nem vált kővé, dehogy még sebezhetőbb, még vágyóbb, és elvágyódóbb lett, megmaradt a szókimondása, a naívsága, a becsaphatósága, a mesevárása, a föld fölé emelő, elvarázsoló saját, külön világa, ahová bármikor bemenekülhetett, ha már a hétköznapok súlya a vállára feszült. Így hát az ablakhoz lépett, kitárta szívét, és hagyta, hogy Csillag és Holdistennő csendes örömmel belészálljon, átjárja a mesevilág, a csillagvarázs. Mosolya kisimult, a találkozás újbóli öröme szívderűvel töltötte el, ismét maga volt. Holdistennő megnyugodva tért vissza felhőpárnájára, óvatosan még apró hópelyheket szórt a sötétedő város fölé, hogy lámpák fénye ezüst csillogással köszöntse az új világot. Csillag ismét hazatért.
Végül is..
2008 február 2. | Szerző: csillagom35
Végül is akkor is megtörténnek velünk a dolgok, ha fogalmunk sincs mi lenne a helyes lépés. Ha a tanácstalanság éberré tesz, de az érzékeid nyugalmat jeleznek. A démonok a sarokban gyülekeznek, alszanak, szájuk sarkán habos-zöld álomnyál, lecsukott szemhéjukon is átsüt a közöny és a megvetés. Sakkozod a lehetséges lépéseket és variációkat és mindegyik helytelen, vagy nem megfelelő megoldás. Nincs jó döntés, mert legbelül tudod, vagy inkább nem tudod a helyes választ. A kétbalkezes varázsló, Békés Pál mesehőse is csak azt a megoldást kapta a varázslókönyvtől a megoldhatatlan helyzetre:- csak úgy egyszerűen zumm, bele.- Végül is, mivel tényleg fogalmam sincs a jelen helyzet megoldására, zumm bele, és becsukom a szemem, a becsapódás pedig egyre késik, késik. Dolgozom a problémán persze, foglalkoztat, rágódom, és megoldásokat keresek, és nem tudom mi a helyes, a jó, mi lenne a legmegfelelőbb. Tényleg nem jeleznek veszélyt az érzékeim, pedig a rossz dolgok előérzete savanyú ízt szokott hagyni a számban, és most semmit, de semmit nem érzek. Mintha valami azt sugallná, hogy most várni, és kivárni kell, és megoldódnak a dolgok. A láthatatlan segítséget hívom gondolatban, Iloárt, a szőkét, hátha rámutatna a helyes irányra, hogy a gyűlölködést, a viszályt elsimítsam, a rosszat jóvá tegyem, a dolgok végre és valahára a megfelelő helyükre kerüljenek, a napok csendesen follyanak, a megoldás pedig, mint egy útjelző tábla, végre felbukkanjon az óceán mélyéről, és útba igazítson…
Vajon mikor?
2008 január 30. | Szerző: csillagom35
Vajon mikor szűnik meg az igény a nőkben önmagukkal szemben, amikor totálisan beletörődnek a világuk igazságtalanságába, és feladva mindazt ami egykor sudár és ragyogó volt csak árnyéka lehessen az egykor karcsú, ifjú nőnek. Mikor adja fel valaki, és a férfiakra ugyanúgy érvényes, hogy rossz fogakkal járkáljon, mikor tűnik el a fáradt szemekből a remény, hogy kilátástalanságot sugalljon, mikor lesz hangsúlyozottan önmagával és nem a világgal szemben igénytelen, hogy beletörődjön a macinaciba és a sportcipőbe? Nem, nem vagyok sem márkafüggő, sem elegáns, sem kirívó, vagy kihívó. De nem tudok rendetlen hajjal, nekem nem tetsző ruhában elindulni hajnalonként, leheletnyi smink nélkül sem tudom elképzelni a napot. Nem a külvilágnak, magamnak csupán. Tudok percekig lamentálni nadrág és blúz fölött, hogy háromszor átöltözhessem. Zsíros hajjal is képtelen vagyok dolgozni. Vasalatlan blúzban is. Inkább futok a buszhoz. Elnézem a nőket a munkahelyen. Nem, nem a vonásaikat, a ruhájukat, a hajukat, egyebüket. Mikor adták fel? Én a turkálóban is találok fillérekért egyedi, nekem tetsző darabokat. Én sem leszek már fiatalabb. Elfogadom az évek súlyát, mert természetes velejárói a nőiségemnek, a nevetőráncok mélyülését a szemem körül, a testem változásait. A belső jelzéseket. Nap, mint nap változom. Belül lassulok. Komolyodom. A kacagásom csengése visszatért, a léleknek idő kell a gyógyulásra, a sebszéleknek sokáig tart összeforrnia, és egy mozdulat és újból vérezni kezd az egész. Müller Péter sorain gondolkozom. Inkább lélek vagyunk, mint test, ezért fájnak a lelki sebek, az elválások, a szakítások, az elszakítások. Meddig? Mindig. Csak a test megtanulja elhalványítani a fájó, sajgó lelki sebeket. Hogy egy napon újult erővel szíven vágjon a felismerés, semmi nem véletlen. Megtanuljuk elfojtani, elzárni, befalazni a lelki sebeinket. De maradék nélkül soha, de soha nem leszünk túl rajta. Talán ez az a pont, amikor feladjuk. Innentől jön a macinaci, a fognélküliség, a szegénység elviselése, eltűrése, a remény kikopása, a cigi, az alkohol, és egyéb legális kábítószerek. Ki tudja. Nem ítélkezhetünk semmiképp. Hiszen mindannyian esendők vagyunk. Mindannyian…
Vannak napok…
2008 január 27. | Szerző: csillagom35
Vannak napok, mikor önmagamhoz képest is alulmúlom magam. A gyerekem ilyenkor harsányan vihog, a férjem, persze, ha itthon van, akkor csak legyint: – Ülj le, Ircsi, mert leversz valamit. Nos, ezt szó szerint kell érteni. Ilyenkor szoktam ki- és leejteni a tárgyakat a kezemből, megjegyzem a legrondább bögrét soha nem sikerül összetörni, komolyan, az visszapattan még a konyhakőről is, csak a szívemnek oly kedves darabok válnak szilánkossá, ilyenkor repül a kanál, a villa, a tányér a mosogatóból, mert egyszerűen kicsúsznak a kezemből, ilyenkor lapos sarkú cipőben is képes vagyok elesni, és vissza-visszatűnődöm, hogyan voltam képes tíz centis sarkakon billegni éveken keresztül. Az álmok is élénkebbek ezeken a napokon, órákig tűnődöm a jelentésükön, hogy aztán percek alatt elfelejtsem őket. A nehéz napok, ezt tuti, hogy pasi alkotta ezen szóöszetételt, is meggyötörnek ilyenkor. Mosolygok persze, hogy aztán könnyekig hatódjak valami őrült hülyeségen, és napokig rágódjak felesleges dolgokon, miken másszor csak jókedvűen legyintek. Ilyenkor is a szokásos munkatempóval és lelkesedéssel dolgozom, csak mintha a tárgyak összeesküdnének ellenem, és mindent késedelmesen és hibával, esetenként némi apró baleset által tudom véghezvinni. Fogalmam sincs miért vannak ezek a napok, hogy bosszantsanak-e, vagy hogy tanuljak belőlük. Az összetört pohárkészletek arányát tekintve inkább az elsőnek tűnik az egész. Aztán ez is elmúlik, mint a telihold és kiegyenesedik minden. Hogy aztán újult erővel kezdődjék előlről…
Tittmoning
2008 január 23. | Szerző: csillagom35
A várfalnak simítottam hátamat, meleg volt. Mohos kőfalak, a levegőben úszott az időtlenség. A kapu előtt vadiúj Mercedes, szinte még a festék is ragadt rajta. A várban természetesen laktak. Nem tudom, hogy az úri leszármazottak, vagy csak unatkozó milliomosok, de postaláda, virágláda tele harsogópiros muskátlikkal, amelyek olyan németesen hullottak alá. A felvonóhíd leengedve, nyakatekert mélységbe látni alá. Csodálatos kilátás a városfallal övezett városkára és az Alpok vakító fehér kőcsipkéire. Alant a meredeken kecskék és birkák legelésznek, mintegy természetes fűnyíróként is működve. Minden kertben trambulin, úgy látszik most ez a divat, mint pár éve kötelező volt kertenként egy darab kertitó, plusz a többemeletes madáretető. Mindenhol gondos kezek nyoma. Sehol egy felesleges fűszál, eldobott szemét, kidobott haszontalanság. Még a birkák és kecskék csípős szagát sem lehetett érezni. Különös nyugalom vonult át rajtam, ahogy a gót betűket próbáltam kisilabizálni, a felfoghatatlan messzi dátummal együtt: 1400. Úgy éreztem , mintha hazaértem volna. A kőfalak lehajoltak, a nap simogatott, a moha a kezem alá simult. A levegőben puhán úszott a délutáni harangszó. Szinte semmi sem változott. A durvára faragott kőfalak a tömör szürkeségükkel is sugallták, ők akkor is stabilan és magabiztosan állanak majd itt, ha én már sehol sem leszek. Mosolyogtató volt a stabil önbizalmuk. A fahídon a vár mellett lesétálva tündepatak csörgedezett. Időnként szeszélyesen egy-egy mini vízesést produkált, szivárványszínt szórva a méteres zúzmók és páfrányok közé. Halkan lépkedtem nehogy megzavarjam a tündék álmát. Meredeken emelkedett az ösvény, a patakocska is szélesebbé vált, hogy működtessen egy régről ittmaradt, ma is működő fűrészmalmot. Az öreg molnár az időből lépett elő, ahogy betolta vénséges csilléjét a malom sötét mélyére, közben lehajolva a cirmoshoz egy biztató simogatás erejéig. Minden gyerek és felnőtt messziről köszönt az idegennek is, ezt is olyan otthonosnak éreztem, mert gyerekkoromban volt szokás a bányásztelepülésen mindenkinek köszönni messziről és hangosan. Lehajoltam a patakhoz és a jéghideg víz a véremmé vált, lágy, simogató íze elkísért. A városka egy mesevilág. A középkorból megmaradt várfalon épp annyi hely, hogy egy személyautó átférjen, a házak a történelem szent igazát hirdetik. Itt minden megmaradt. Csak nem hintó áll a kapu előtt, hanem BMW. A levegő részegítően tiszta, az alkony a hegyek hideg leheletét hozza, itt hamarabb hideg van. Talán egyszer én is otthonra lelek itt.
Megkeresem a csillagom
2008 február 24. | Szerző: csillagom35
Édes, tavaszillatú este van, a naplemente szemkápráztató színekkel búcsúzik, igazi kis herceges, spleen-es, megejtően varázsos. A csillagokat még homályosítja a nap lemenő sugár-káprázata, az ég sötétebb részén már felragyognak a bátrabb csillagokák, a feketébb részeket zebracsíkosra festik a cirruszok.Megsimogattam a barkákat, az orgonabokor apró rügyeit, figyeltem az eget. Az este körülölelt, megnyugtatott, mint a barátnőm szavai. Ő a beteg, s rendszeresen ő ápolja lelkemet, ő mondja el a hibákat, és a jó tulajdonságaimról sem feledkezik el. Az esti harangszó messzehangzóan, puhán úszik, hirdetve a hitet és a reményt a hívőknek, és hitetleneknek egyaránt, a hang nem tesz különbséget.Eszembe jutott, hogy talán félnem kellene a holnapi naptól, aztán vállat vontam. Aminek meg kell történie, az megtörténik. Készülök gondolatban, védőbeszédeket gyártok, aztán legyintek. Az igazság, a saját igazam a fontos. És ehhez nem kellenek védőbeszédek. Újból az égre nézek, és meglátom a Csillagom. Kis Csillag pedig leszalad hozzám, átragyogtat, arany auráját körém vonja, védőhálót rajzol, törhetetlent, karcolhatatlant és áthatolhatatlant. Kézen fog és hazakísér, együtt hajtjuk álomra fejünk, vigyázza álmom, és reggel sem hagy magamra. Láthatatlanul lesz velem, és csillagjelet rajzol varázslattal varázslatból homlokomra, hogy a tiszta-vakító-megható-elfogadó fénye kísérjen bajon, örömön, viharon és szélcsenden. Mindenkor.
Oldal ajánlása emailben
X