Tényleg…

2008 július 7. | Szerző: csillagom35 |

 Egyébként tényleg úgy van, hogy csak azt nem vesszük észre, ami a szemünk előtt van, és nyilvánvaló. Keresgettem, kutatgattam, hajszoltam, űztem valamit, aminek nevet nem tudtam adni, hibáztattam, okoltam, bűnöst kerestem, kárhoztattam magam, és csak a kezem kellett kinyújtanom, és máris rámtalált. A keresett lelki béke, kiegyensúlyozottság, ragyogás és ragyogtatás. Persze, mondom, itt volt a szemem előtt, csak nem és nem akartam észrevenni. És igen, a közhely újólag rám is igaz, a nő akkor csalja meg, még csak lélekszinten is a férjét, ha nem érzi, hogy szeretik. És a férj akkor megy el, ha feleslegesnek érzi magát. Nos, a legtöbb esetben csak a kezünket kellene kinyújtanunk az ágy másik feléig és nem tovább. Majd húsz év távlatából is újból érzem a ragyogtatást, és igen ragyogog, villogok, szárnyalok, mosolygok. Kevesebbet írok, mert a csak a fájdalom húzta ki a betűket belőlem, a nyugalomnak már nincs szüksége szenvedésre. A kisimult lélek nem háborog, tudomásul veszi a szenvedést, mintegy helyretéve önmagát. Jó így. A szeretet, és szeretve levés, és viszontszeretés védőhálóként borul rám, szigetel a magánytól, nincs hiábavalóság. A céltalan lebegés is megszünt. A célzott lebegés maradt leginkább. A kört már magam húzom, és magam döntök nagyságáról. És nem félek, hogy elmúlik, mert valami másnak adja majd át helyét, hogy tanuljak, továbblépjek, erőt kapjak, erőt adjak. És csak így tovább…