Úton

2008 június 28. | Szerző: csillagom35 |

 Három hét szabadság, innen, visszanézve, már nem sok. Bevallom először Svédországba szerettem volna eljutni, aztán Angliába, majd már mindegy volt, csak induljunk. A kamionos élet külön formája az életvitelnek, nem és nem tudnám megszokni. Kezdenek leülepedni az emlékek, a kavarodás képekké és szavakká áll össze, talán ki tudom írni magamból, talán nem… Párizs… pontosan egy hete álltam a Szajna-parton néztem az ezüst-szín hullámfodrokat ahogy a szél a nappal ölelkezett a folyó felszínén, a középső pilléren kőkatona állt, szigorúan vigyázta a partot, a hajléktalanok sátrait nézte tűnődőn a híd alatt, a kőkorláton végighútam ujjaim, hogy a meleg kő-érintés belémívódjon, megilletődem, szárnyaltam és lebegtem, a tömeg hullámzása, morajlása elringatott, Párizs rögtön befogadott, titkaiba avatott, átjárt, hogy mindenkkor visszavágyjak az aranyló vakításba, végigjártunk amit lehetett, a torony alatt a hatalmasságoknak kijáró vegyes tisztelettel ámultam, selyemkendőt kaptam a férjemtől, a nyakamba simult, mintha mindég is viseltem volna, jól áll a kalaphoz, simult hozzám a férjem, igen, köszönöm, Párizsba nem lehet kalap nélkül jönni, a varázs tart még most is, semmi nem törte, a géppisztollyal büszkén sétáló katonák, a rohamrendőrök, és a nyalka biciklis rendőrök sem tudták a varázs-hangulatot elvenni, a jóképű biciklis rendőr után engedelmesen baktatott egy megbilincselt fiatalember, szabadulni sem próbált. Lesétáltam a Szajna partra, a víz illatos volt, türkizzöld, meleg, a tenyerembe vettem, selyemként csordult ujjaim közül, a lakóhajókat bámultam, milyen csoda lehet egy párizsi nyüzsgő, szédítő hajnalra ébredni, érezni, ahogy a város minden lüktetése a szívemben dübörög, a bolhapiacon a Kis herceg francia kiadását lapozgattam, vízköpő képeket válogattam, az árus meleg mosollyal, pergő olaszsággal köszönte meg, Signorának nézett, nevetett rám a férjem, biztos a kalap miatt, a hűs fák árnyékában a Concorde-téren annyira picikének éreztem magam, sétáltunk, a Louvre előtt a csodazöld pázsiton gyerekek futkároztak, fiatal nő aludt, álomnyál csordul szája sarkából, kerestem magam, otthon voltam, a Szent Mihály úton állva Párizs felkapott, mindent tudtam és éreztem, mindent, ami a versekből, könyvekből árad, a Notre Dame egyik vízköpő szönye lustán rámnézett, kacsintott, a vaskapu cirádáit végigkövettem, a magasztos félhomályban, a templomi kórus szívbe markolón énekelt, ismeretlen szentek bólogattak, szarkofágok, üvegablakok mellett Qasimodót kerestem, Jean D’arc gyönyörű, imára kulcsolt kézzel néz a messzi múltba, meghajtottam magam, leültünk mert ennyi csodát már csak szívcsordulva tudtunk tovább nézni, Párizs a részünkké vált, mindig mindenkor velünk lesz, hogy mindig mindenkor visszavágyjunk….