Jelentkezem!
2009 január 15. | Szerző: csillagom35
|
NAGYON NAGYON SOK SZERETETTEL VÁROM A JELENTKEZŐKET!!!! :o)))
Én most KALEX-nél jelentkeztem a játékra. A szabályokról:
|
|
 |
|
|
Írta: katha01
Hozzászólások: 2 |
Köszönöm…
2009 január 15. | Szerző: csillagom35
Péntekkétől és Hivatlantól kaptam :o)
” Igazából nem is jó szó rá a díj – szóljon, akinek eszébe jut róla jobb kifejezés – inkább jelzés a barátságról, a közelségről, ami legkevésbé értendő földrajzilag. Lényege hevenyészett fordításban:
Ha blogolsz, hiszel a proximitásban a térben, időben és kapcsolatokban való közlségben, és teszel is érte.
Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak, vagy a hatalom érdekli őket.
Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni. Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra!
Add tovább nyolc újabb blogolónak, és mutasd meg ezt a leírást is! “
Én csak egyet szeretnék jelölni, ha lehet, és ha engedi.
htttp.//www.peterrim.cafeblog.hu
Katha, mindent nagyon köszönök, szívet simogat, lelket melenget.
Utak Vándora
2009 január 13. | Szerző: csillagom35
Az Utak Vándora lettél, vállat vonva vetted tudomásul. Mesélted gyerekként teherautó sofőröset játszottál,
kezedben fedő és indultál is, néztem rád kikerekedett szemmel, hiszen
elérted, amit akartál… kényszerpálya, legyintesz, és már nem
szereted, mert bezárva vagy egy fülkébe, napokig nem mosdasz, éjjel s
nappal készenlétben kell, hogy legyél, minden percben figyelned kell, s
az álmaid sem pihentetők, mert nincs aki vacsorát gyártson és a kávét
időben az ágyba hozza, és a kezed ügyébe tegye a legfontosabb dolgaid,
és amikor beszélhetnéked van akkor nincs, aki éberen, figyelmesen,
órákon át lesse szavad, igennel, nemmel, véleményt mond, hallgat, ha
kell… (Volt egy bordó alapon mintás szőnyeg a kis szobában, ahol a
gyerekkorom színtere zajlott. Óriási volt a rendetlenség, engem nem
zavart, mindig, mindent megtaláltam. A szőnyegre felpúpoztam amit a legfontosabbnak ítéltem meg, és már repült is a varázsszőnyeg, érdekes, hogy soha nem volt úti célja, csak a az utazás számított, az indulás, az érkezés már lényegtelen volt. Mindig kínosan ügyeltem rá, hogy semmi
ne lógjon le a szőnyegről, mert akkor ugye leesik.) Nézlek, mikor
itthon vagy, lábadban az ősi ritmus, indulnál már mindig, mindenkor, az
ősök játéka ez, tudom, a lüktetés, ami a Vándorok sajátja,
leköthetetlen, nyughatatlan, mindig útra készülő, szűkölsz, ha úton
vagy, mert hiányzom, szűkölsz, ha itthon vagy, mert hiányzik az Út
maga. Így indult Cortez, Marco Polo, így indult minden délben útnak a
nagymamád, bár az ország határait sosem hagyta el. De minden nap útra
kelt, vitte szíve, lába, az Út maga. Neked a napkelte szívszúró csodája
ugyanolyan, csak a fáradt szemed miatt morgolódsz kissé, mert mindig
szembe süt, az országokat és határaikat időben méred, még két óra és
átléped Ausztriát, a komp, Anglia már csak megszokott dolog, a térképen
a tájak, mezők, virágok már útszámokká változtak, kavicsokká,
benzinkutakká, ahol számon tartod hol adnak finom kávét… Már tudod
melyik ország mit kíván és mit kínál, a parkolókat figyeled, hogy ne
maradj egyedül, magányos vagy, szíved kitárult, a lüktetés a fejedben
is zakatol, indulsz, mész, megállsz, pakolsz, a rádiót csavargatod, az
utat figyeled, emberek, arcok összemosódnak az időben, a helyek
ismerősként üdvözölnek, a ciprusoknak előre köszönsz, a tengert is
szereted, megkóstoltad, tudod mit éreznek a kavicsok a parti
homokban… Ismered a világok ízeit, tudod Olaszországban mindig kitűnő
a kávé, és koszosak a benzinkutak…nehéz a vándorélet, de téged nem
lehet skatulyába szorítani, szorongani kezdesz, depressziós leszel,
tombolsz is egy idő után, lábadban az ősi reszketés, a ritmus, amit
csak a Vándorok értenek… már megint indulnod kell…
Folyamatosan
2009 január 10. | Szerző: csillagom35
Mostanság egy kép lebeg előttem: nem is volt rég, pár napja, talán néhány hete csupán, de a kép napközben is felbukkan, mint egy emlék, amit nem akarod, hogy elfelejts, és élesíted is magadban, újra és újra előveszed, mert nem akarod a felejtés kútjába vetni,szóval a kép: ülsz a kanapé szélén és rám nézel, szívet markoló a nézésed, tudom, nem akarsz újra útra kelni, utálod már az utazást, unod már Európa útjait, neked az országok csak autópálya számok, és órákban méred a határait, még két óra és elhagyod Olaszországot,és a Brenner-hágón, jaj, csak ne legyen hó, és egyebek, néztél rám, esendő voltál, te a nagy és büszke férfi, aki már évek óta kimutatta sebezhetőségét, te aki a legváratlanabb helyzeteket is egy kőszikla nyugalmával és közönyével oldod meg, de Turet-szindrómát kapsz, ha nem találod meg a letett dolgaid, a szemed kékje rám villant, és túlcsordult a szívem, az egész életet szerettem volna veled magamhoz ölelni, amit leéltünk egymás mellett, nehéz volt, tudom, leginkább miattam és a dolgaim miatt, legyintesz, érzem, én sem vagyok könnyű eset, hát ez igaz, kedvesem, soha nem értettem miért ragaszkodtál hozzám, én engedtelek volna, menj, ha menni tudsz, magadhoz húztál, suttogtad a film közben, szebb vagy, mint Anne, pedig ez nem is igaz, de a szemedben látszott, komolyan gondolod, a képernyőn pedig pergett tovább a Hat nap, hét éjszaka, megtanultunk egymás agyára menni, és hosszú-hosszú idő múltán elviselni egymás hülyeségeit, csiszolódni, én vagyok a férfi és egyébb soviniszta beszólásokat derűs mosollyal nyugtázni, telefonon órákat beszélgetni a világ különböző helyeiről, hallottalak sírni, őrjöngeni, ordítani, a földszintig hallhatóan kacagni, tudtalak szeretni halálos szerelemmel, gyűlölni, mert vagy, és tudlak szeretni, mert láttál bennem valamit, amitől valaki lettem, nő, szikrázó, szipokázó, ragyogó, éhes szemeket elvető, újra téged felfedező és igérem soha el nem engedő. Soha, de soha nem értettem mit láttál bennem, a csúf kisbékában, mitől lettem neked királylány, akiért mindent megteszel,akivel játszhattam kényem-kedvem szerint, és csak sokára döbbentem rá, és a döbbenet a földig sújtott, hogy kivel is és mivel is játszottam hosszú évekig. Nem tudok bocsánatot kérni, és ezt te is tudod, erre már nincsenek szavak. Nem kérek semmit, mert nem kérhetek. Nem szánakozom, mert az sosem visz előre. Csak élni. Néha szomorún néztél rám: én maradtam neked. És ez akkora tűszúrás volt, amit csak szó szúrni képes. Nem, a legnagyobb az, hogy te maradtál nekem. Többet még maga szent Rita sem adhat, pedig ő állítólag sok lehetetlen dologra képes.
Bu…bu…buborék, na még egyszer: BUÉK
2009 január 2. | Szerző: csillagom35
Öregszem, mi tagadás, már megint az elmúlt éveket számolom. Először is az előzőt próbálom rendbe tenni, rendszerezni, számba venni, rostálgatni, emlékezni. Ja és kitörölni. Ha figyelembe veszem a tényt, hogy mindent, a rosszat és jót is magamnak vonzom, hát így utólag nem is tudom, legenyhébb kifejezéssel élve is zavaros évem volt. A legnagyobb akaraterő és kitartás kellett, hogy lélek szinten helyrehozzam magam, és tűnődöm néha fennhangon is. Először azt hittem leszek újra ugyanolyan, mint korábban. Rájöttem, hogy ha fene a fenét eszik is, sem leszek, sőt nem is lehetek ugyanoly, mint annakelőtt, így hát tudomásul vettem, és elfogadtam, hogy megváltoztam. Nem, nem lettem jobb, talán rosszabb sem, csak a fura bizsergés maradt leginkább. Az a biztos tudom, hogy valami lesz, és valami van, csak képtelen vagyok megfogalmazni. Mintha egy körben, ami zárt és szűk sugarú forognék körbe-körbe, az élményeket, fényeket, színeket elraktam Párizs nem fakuló ragyogása mellé. Fogtam egy zsákot, feneketlent, hiszen az ó évet úgy illik zárni, hogy lelkileg is megtisztulok, és nyitott szívvel, tiszta szemmel, csodáváró mosollyal lépni át az új év tisztelet- és képzeletbeli kapuját. Tehát még egyszer megfogom a zsák száját, nagyra nyitom: beledobálom minden kishitűségem, a néha még mindig felkavaró rossz, fájó, szívszorító emlékem, beleteszem a monogrammot, hogy soha többé ne fájjon, beleteszek minden szívfájdalmat amit adtam és kaptam, minden hazugságot, minden gonoszságot, átkot, rosszakarást, csalást, ámítást, és önámítást. Egy kicsit még sajnálom magam, mert néha jó ez is, és dobom a zsákba az önsajnálatot is. Beledobálom az irigységet, önzést, nagyratartást, lenézést, kivagyiságot, álszerénységet, bánatot, bút. Nagy a zsákszáj, feneketlen, elnyel mindent. Beleszórom a magányt, a szomorú vasárnap délutánokat, a kétségbeesést, a durvaságot, erőszakot, sikálom, súrolom a megmaradt darabokat, tűnődöm, vajon mi maradt. Beleszórom a jókat is, az arany napkeltéket, a Hold vonzó ezüstjét, a gyémántként kapott barátságokat, időt állókat, kitartókat, a jó szókat, a mosolyt, letörölhetetlent, a könnyeket, szívtisztító- nyugtatókat,a kitartást, a munkabírást, a kiállást mellettem és a harcot velem. Mert ez az év ezt is hozta, a mély csodálatot emberek iránt, akik kiálltak értem és mellettem, amit csak utólag tudtam meg és a mai napig elönt a hála. Beleteszem a jóságot, a szeretetet amit folyamatosan kaptam, a nyugalmat, amely mint zöld tenger hullámzik köröttem. A kacagást, ami feltölt és átcsap felettem, a könyvek halk sugalmait, a zene áradó lüktetését, a békét. Beleteszem a karácsony csodáját, játékosságát, tünékeny örömét, az ünnep fényeit. És utoljára beleszórom a szilvesztert is. A nevetést, a játékot, az örömet, a felszabadultságot, a pezsgő-mámort, buborékokon úszó törékeny báját, egy meghatározhatatlan színű összehúzott szempár mellé, amely mintha mondana valamit, amit már tudok, mégis jó lenne ha elmondaná. Törékeny dolog a szív, mégis látni vele. Becsukom a zsákszájat, bogot kötök eloldhatatlant, és a szivárványszín kapun lépek a következő évbe, amitől szintén nem várok csupán csak mit eddig is: csodát. Csodát, és csodát.
Színes, ünnepi
2008 december 23. | Szerző: csillagom35
Mint a kipukkanó szappanbuborék, ezer szivárványszín tündöklő színnel robbant szét bennem a feszültség, a várakozásnak ímhol vége, a magamra erőltetett kényszerű lefojtott izzás immár a fényre léphet, az ünnep megérett.Bennem, köröttem nyugalom és béke, mint a parázs, ami forró ugyan, de kívülről csak egy szürke réteg.Mit számít, hogy szinte tavaszt idézőn bolond, szinte meleg szél fúj, igaz bődült erővel, nincs hó még nyomokban sem, a szívem ujjong, lángol, ég és parázslik, felhő -magasan járom tündöklő táncom, mindenkinek mindent megbocsájtok. Nem számít, hogy apám, anyám elhagyott, múló emlék csupán, dióba zárva, nincs pénz, bizonytalan idők az ajtó elé vágva, nem baj, most ünnep van, fehér, ezüst-szelíd, csodaváró, békét hozó, álmodozó. Az ünnep itt bolyong mellettem és bennem, és egy pillanatra felsejlik egy kép, a gyöngyösi Kálvária-parti templomé, amiben bár a városban lakom közel húsz éve még soha nem jutottam el, mindenkor csak kívülről láttam, lenyűgözött, mint minden templom, mert a hitnek és erőnek olyan csodás összesűrűsödése érezhető, mégis romokban már, a stációk képei lekoptak, a kaput ledöntötték a csupasz falakon a freskók értetlenül nézik egymást, kopott szárnyú magányos angyalok énekelnek csak a templomtornyokban, mégis lenyűgöző, mert még romjaiban az életet hirdeti, a kövek erejét, a hit bizonyságát, a létet és létezést. A Notre-Dame sem azért nyűgözött le, mert mennyire híres és különben is és egyáltalán, hanem a hatalmas erő, amely az ajtón belépve szinte a kőpadlóra nyomott, saját magam kicsinységének tudata, ahogy a templomi kórus éppen próbát tartott, és a hatalmas üvegablak szinte magába szívott, magas rezgésű, szinte mágikus sugárzás vett körül, néztem a gyermeklány Jeanne D’arc-ot, amint csodálatos szép arcát a magasba emelve hirdeti a hit erejét, arcán a szabadság le nem törölhető mosolyát, minden érinthető helyet végigsimogattam, megpróbáltam rögzíteni a pillanatot, melyet nem ad vissza semmilyen fénykép, a bizonyságot, hogy létezem. És az ünnep kering tovább mellettem, erőt és fényt hoz, reményt, csodavárást és szeretet lengi be, a Karácsony pedig csendesen, színesen két kézbe fogja lelkemet. Boldog, békés ünnepet mindenkinek…
Álmodom
2008 december 16. | Szerző: csillagom35
Szárnyalok, a Hold ezüst szálat bocsájtott rám, körbetekert, izzó mégis hideg varázzsal vonta be bőröm, enyhén szikrázom csupán, hópehelymintás kék ruhám szigorú-szorosan rám tapad, szőke hajam ezüst-kék csillámmal teli. A végtelenen állok, finoman egyensúlyozom, billegek tétován, vajon merre is induljak tovább. Suhanok puhán, súly nélkül, szabadságom az égbe kacagom, nevetésem hófehér, magával ragadó, simogató, szelíd csókhoz hasonló, mely a szívet járja át először, s csak utána hat minden érzékszervre, hozván dübörgő szívritmuszavart, vágyat, szenvedélyt, kétségbeesést. Aurám is hófehér, szikrázón jeges-ezüst, ki a körébe áll rögtön rabul is ejtődik, magam köré vonzok jót és rosszat egyaránt, nyálcsorgató fajfenntartás-ösztöntől vezetett szexet és finom szerelemmel átszőtt rafinált erotikát egyaránt. Én vagyok a Hold maga, nő, szelíd, mégis figyelmen kívül hagyhatatlan. Vonulok az égen, széles ezüst sávot szántok a feketeségbe, kikacagom a földi létet, magasabb szintet érvén elhagytam testem, kiszálltam kívülről nézem csupán a néma sikolyt, a kétségbeesését, a szerelemvágyét, a szenvedély ittast, az anyagiast, az aggódót, a féltő-óvó szeretőt egyaránt, a nőt mely törékeny testbe zárva küzd a csodával, mert nem hisz a csodával határos módról. Szőkén, butuskán szállok tovább, érintem a sivatagot, a Szaharát, a tengert, kikacagom a tengeri vidrát, légből vagyok, suhanhatok-zuhanhatok. Egy pillanatra testet öltök újra, mert gyerekkorom varázskútja hívogat, és a sima, édes, csalogató Ipoly-víznek nem lehet ellenállni, a korty vérré válva csúszik le torkomon erőt, magabiztosságot, szépséget és csodát ad. Újból kilépek, mert nehéz kő test-ruhám, és már gyermekként is tökéletesen tudtam mit mondott a Kis herceg a kígyónak, és tökéletesen helyén valónak éreztem a tettét. Én a mai napig megtenném, ha megtehetném…
Láz
2008 december 13. | Szerző: csillagom35
Az apró karmocskák alattomosan támadnak, belülről, kivédhetetlenül, tejszerű közegbe vonván a külső világot, mintha úsznék valamiben, közben a szédület a fülzúgással óriási zajjá dagad, belemerülnék, engedném magam, hátha legyűröm az ólmos fáradtságot, az erőtlenséget, a hidegrázást és ha megráznám magam hátha a láz is kibújna belőlem. De csak fekszem, mert erőm sincs felkelni, érzem hogy borítja el a torkom megint a gyulladás, és még mindig nem tudom mit is kellene elmondanom, mert már levettem mindent, ami teherként nyomott, néha szíven szúr még valami, ami már szinte nevetséges, mert csak én tartom életben a bonyodalmat. A torkom mélyén a garat alján mintha valami gombóc feküdne, lenyelni képtelenség, kiköpni is. Nézem a holdat miként vonja ezüstbe az estét, szinte tolakodón fekszik mellém a párnára, hív, vonz magához, magába zárna, ha engedném, még a délelőtt sem tudja kiűzni a sürgetést, ha a holdra léphetnék talán minden kitisztulna. Eszembe jut mennyire vágyom a sivatagot, a tengert, a sós vizet, és csak az apró harangocskákat figyelem amit az erkélyajtóra kötöttem, és kellemes csilingeléssel jelzik a nyitódást, mellette az álomfogó lustán terül szét, kényelmesen, mégsem fogja vissza az álmokat. A láz is lassan terjed szét bennem megint, és képtelen vonalakat rajzol a plafon fehérjére, körvonalazódnak, összekuszálódnak, kisimulnak megint, egy kezet érzek a homlokomon pedig most egyedül vagyok, összehúzom magam a takaró alatt, becsukott szemem mögött a fényeket figyelem, lassan elengedem magam, hátha az apró karmocskák, amelyek annyira ködbe vonnak talán hamarabb eleresztenek és engedhetem végre a télnek, a decembernek a karácsonynak, hogy szivet nyissanak és adhassak fényt, hogy kaphassak fényt és színeket.
Az idő összesűrűsödése
2008 december 7. | Szerző: csillagom35
Mintha valami felsőbb akarat húzná magával napjaim, a percek másodpercekké válnak, az órák szinte félórákká és a megihletett szavak is a torkomban rekedtek, leíratlanul, kimondatlanul, hogy gombóccá válva szorítsák torkom egyre fojtogatóbban. Mint a láz, amely úgy áradt szét bennem, mint egy szomorú esős vasárnap délután, feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul, erőszakosan, és megadtam magam a betegségnek, a torkom merő sebbé vált, a mandulám visszanőtt, ezzel is jelezve, hogy szükségem van eme szűrőre, a dobolás az agyamban egyre dübörgőbbé vált, és nem és nem akartam nyelni, mert fájt. Most napok múltával és a gyógyszer után is érzem a gombócot a torkom legalján ez már maga az összesűrűsödött félelem: a jelentől, a világtól a válságtól, a jövőtől valami ismeretlentől való ősi, páni félelem ez, mely újra dobolássá áll össze bennem és együttes erővel torkomba nőtt, jelezve itt van és nem múlik, pedig küzdök ellene nem adom magam, mégis mintha egyre erősebb lenne, és az éjszaka csendjében az álmok sűrűjében ugyanúgy velem van, mint a napok suhanó-rohanó idő-összesűrűsödésében. Mert mintha valami hegyi patak lenne mostanában az idő körülöttem egyszerre rohanóvá vált, és nem tudom az okát. A vágyaim-álmaim egy időbuborékban szállva keringenek köröttem, néha még megérintenek, ne feledkezzem meg róluk, itt vannak ugyanúgy. Ismét elmúlt négy év, már a fiam szalagavatóján álltunk tágra nyílt szemekkel, hogy ez is eljött. Futó látogatás a mátrafüredi idősotthonban a férjem nagymamájánál, már meséli, hogy ül mellette egy fiatalember és időnként hívja magával, a gyerekek és az öregek látják az angyalaikat, nekem is hiányzik Iloár, de mintha köddé vált volna mostanság. A szag a legborzasztóbb az intézetben: az elhasznált testek szaga, amelyekből már az emberi tartás is kikopott, kinyúlt macskanadrágok alól kilógó a pelenka a maga brutalitásával, annyira szívszorító volt, hogy le kellett ülnöm, az idős emberek a kisgyerekek brutalitásával ártatlanul gyilkolták egymást, szavakkal persze. Néha még fejsejlik a ragyogó nyár, Párizs felémint egy pillanatra, majd az öregember egy apró osztrák falucskában, utánunk jött a kocsiján látván, hogy rossz felé megyünk és szívből jövő kedvességgel magyarázta el a jó utat, és kinnt állt a fogadója előtt, integett, meggyőződve, hogy jó irányban megyünk tovább…Néha már Karácsony is beinteget az ablakon, kérdi mosolyogva, hogy lelkileg is felkészültem-e, megtisztultam-e már, hogy az ünnep maradék nélkül a szívembe költözzön, és megnyugodva siklik tovább.A percek pedig tovább siklanak idegesítő gyorsasággal rohanva ki tudja mikor és hogyan akarnak lelassulni újra, bár az is lehet, hogy most erre van szükségem…
Tükör világ
2009 január 28. | Szerző: csillagom35
Millió és millió apró ezüst-szilánk darab, egy láthatatlan világ
robbanása különösebb világégés nélkül, mégis valami más kezdete: a
tükör apró darabokra válva szétszórta magát és minden egyes darabkája
külön-külön életre kelt, minthogy Alice óta tudjuk a titkát így nem ért
meglepetés, az átjáró a dimenziók között megnyílt és a lények, amik a
tükör-darabkákban éltek most szabadon fellélegeztek és elindulhattak,
vagy szabad döntés alapján akár maradhattak is… Látható volt ezer meg
ezer tünde az erdő színpompájába öltözötten, manók, koboldok százszám,
gonosz gnómok önnön csúfságukba görnyedten, boszorkák feketében,
fehérben, lilában, és rózsaszínben, mesék Holle anyója rázta tollpihés
párnáit, Hófehérke a királyfit kergette, Hófehér pedig ( minden idők
legjobb magyar rajzfilmje, amiért életmű díjat adtak teljes joggal Nepp
Józsefnek) épp a törpék gyönyörű kiskastélyát amortizálja éppen,
Csipkerózsika önmagával játszik ahogy Hobo énekli, gyerekkori önmagam
épp leesik a bicikliről a csalánnal teli árokba, hanyatt, a rajongásig
szeretett apám éppen most tagad meg, anyám vizslatja szorgosan az
üveget, hogy mennyi van még az alján, a férjem üvölt: szeretlek te
állat, nem veszed észre, hogy mennyit szenvedtem miattad és érted, a
fiam kétévesen álomszőkén, hatalmas kék szemekkel, az akkor még a
házban lakó romák a csodájára jártak milyen szép gyerek, látom a
tizenéves önmagam a barátnőimmel összebújva mennyit sírtunk és
nevettünk, közösek voltak a rúzsaink, a vágyaink, fogtuk egymás kezét,
hogy aztán elsodorjon minket az élet ezer irányba, ezért rossz néha
igaz barátokra lelni, mert soha nem tudom mikor jön el a pont, hogy el
kell engedjem őket, mert már más a sorsunk, szerelmeim, csalódásaim,
krokodilkönnyek és igaz csókok egy üveg-darabkára gyűlnek, és
eltűnődöm, hogy milyen rég nem sírtam már, nem kell a szívemnek a
megkönnyebbülés katarzisa, a nyugalom lebegése kicsit talán unalmas, de
mentes minden szélsőségtől, a darabkák eggyé válnak, a dimenziókapu
bezárul, az emlékek visszahúzódnak, a vágyak, álmok, remények
lecsitulnak, a hétköznap visszaveszi a vezetést, a kormányt újra kézbe
fogja, álommanók álomcsöppel távoznak a párnák széléről, hogy új
világot nyissanak… Új tükör-világot képzelek magamnak…
Oldal ajánlása emailben
X