Ritka percek…

2007 december 9. | Szerző: csillagom35

 Ritka percek selyemszalagja… szivárványszínű, végtelen, a harmónia hatja át, ha rálépsz azon ritka élményben részesülsz, amiben régóta szerettél volna… ha megtalál a kedves, és szemében az öröm sugárzik, ha megtalál a zene, amit a pillanat neked választott ki, és adott pillanatban, adott helyen, adott időben hallgatod,a szíved egyszerre szakad és önt el a végtelen boldogság, könnyfakasztó, megindító, magadrataláló, ha megtalál a könyv, amit neked írtad, és az író is ráhangolódott a lelkedre, mert nem véletlen, hogy megvetted, megkaptad, a könyvtárban kiválasztottad, a szerelem csókja, ami áthatja csontjaid, érzékeid, a másikban kiteljesedsz, hogy önmagadra  találj, adni tudj, kapni tudj, hogy legyél, létezz, elvarázsolódj, ékszer, kövek, zene, mind-mind csak akkor talál rád, ha eljön a pillanat, a gyűrű választ téged, felhúzod, és elcsodálkozol, hogy pontosan a te ujjadra való, az ötvös is rád gondolt mikor megalkotta, bár nem volt arcod, hangod, neved, pontosan tudta, hogy megveszed, megkapod…A ritka percek is rád találnak… mutasd meg magad, a valód, a világod…a selyemszalag nem szakad, folyamatos, állandó, neked kell megtalálnod, keresned, önmagad, a helyed, a világod. Te már tudod, a kis herceg mit keresett, és mit talált, Exupéry most bölcs mosollyal szemlél, álltam Calais-ban az Exupéry úton, a kétszárnyú repülő pedig szárnyát billegetve beköszönt, és én tudtam, hogy Exupéry itt van velem, a szívemben, és nincs idő, tér, hely mi elválasztana…Ekkor éreztem, hogy a ritka percek selyemszalagja mindig is itt van, volt mellettem, csak becsukom lelkem, bezárom szívem, lehangolom magam, nem érzem magam, nem tudok adni, így elfogadni sem… ott, akkor Calais-ban megállt az idő, a tér és szárnyát libbentve Exupéry is hozzám simult egy pillanatra. Tényleg ritka perc, ritka pillanat volt. Csak az enyém, és most a lehangoló ködben, a párás, hideg estén a pillanatra gondolok és átmelegszik a szívem, és érzem magam…. a francia napsütést, a virágok színpompáját, az illatukat, a tenger sós morajlását, az eget, a repülőt, a nyarat… mindent.

Önsajnálat

2007 december 8. | Szerző: csillagom35

Önsajnálni jó. Mert semmi mással, például a miértekkel sem kell foglalkozni. Csak kényelmesen leülni, lefeküdni, feltenni Norah Jones-t, Sade-t, vagy esetleg Santana-t, a Dire Straits – ról nem is beszélve, és a mechanizmus máris beindul. Lehet vájkálni a múltban: ezt miért mondta, hogyan mondta, miért nekem mondta, a variációk száma végtelen. Egyébként meg ki a  tökömet érdekli, hogy miért mondta. Unikum úr, a bátor, ha akarom elveszi a miérteket, a lesajnálom és nem érdekel kapszulákat kínálva fel cserébe. A legjobb a másokra mutogatás. Mert őmiatta van. A leginkább kifizetődőbb, és legkézenfekvőbb. Sőt, a legegyszerűbb, kompromisszum mentes: -mert ő elrontotta az életem, tönkretette a világom! Esetleg három t-vel, mert úgy kifejezőbb, mint a német nyelvtanban. Schrottteile. Selejt anyag. Három t-vel, komolyan, tiszta vicc.Mikor először megláttam nem akartam elhinni. De így helyes. Így hát Schrottteile-s világot élünk, mert így egyszerűbb. Semmi megmagyarázás, okfejtegetés és egyebek, mindjárt az Őmiatta van!!!- Táblák kerülnek forgalomba, kényelmi, önsajnálati és egyéb célokból is kifolyólag.Mert így a legegyszerűbb. Másokra fogni az elrontott életünket. Anyám hajtogatta ugynezen szavakat: -mert az Apád tökretette… című lemezt sokáig hallgattam. Mi több, egyet is értettem vele, merthogy igaz, de attól még a világunk nem lesz szebb, okosabb, előbbrevivőbb.. és sorolhatnám. Ne keressük a hibát másokban, mégha sokkal egyszerűbb is így élni, valóban.Kimondani nagyon könnyű, véghezvinni, ugyebár…magam sem tudom. Győzködöm magam, persze, merthogy törekszem a jóra, bár néha nem sikerül, de mennyivel egyszerűbb kimondani, hogy miatta van, a kormány, az időjárás, a szomszéd, a hazug szerelmes, aki csak játszott velünk, mikor mi a szívünket tettük elé, és gátlástalanul összetörte, mindez igaz, mégsem hibáztathatom érte, bármennyire is szeretném… Pedig nem mindig tudok másként tenni, ámítom magam, csitítom, könnyeim fojtom, mégis érzem, hogy nem én vagyok a hibás, és nem tettem rosszat, én nem tettem rosszat. Miért vonzanám be a rosszat? Miért akarnék rosszat magamnak, miért miért a miért?Minthogy örök kiegyensúlyozatlan maradok a kérdés állandóan fennmarad. És legbelül, a mélyben, az alvó sötétben,a  válaszok már készen állnak, nézve mennyire leszek felkészülve lélek-szinten a fogadásukra….

Szép remények

2007 december 7. | Szerző: csillagom35

 Olyan kevés kell egy röpke, örömteli pillanathoz. A nap átragyog a függönyön, a virágod,a rózsád hozzád hajol és megsímogatja a szíved, az utcán rád mosolyog egy kislány, aranybarna szeme csupa bizalom és szeretet, felnézel az égre, áthat a remény, a világod kitágul, belelátsz önmagadba és nem rémít el a keserűség, mert tudod, érzed minden változik, tehetsz, hogy jobb és szebb legyen.A reményeid, az álmaid lehajolnak hozzád, közelebb kerülnek, megvalósíthatókká válnak, a karácsony angyala a füledbe susog, szelid békét hoz, önmagaddal leginkább. Nem rémítenek a tv reklámai, nem vágysz álomautóra, látszatcsaládra, koszosruhás kisgyerekre( nem baj, anyu úgyis Persillel mos!) bankkölcsönre, hogy megvehesd a legtutibb ajándékokat a Tesco-ban, és évekig a bank rabja légy, csak létezel, lélegzel, sóhajtasz, szíved megnyílik, a ragyogás körülvesz, kacagsz, mosolyogsz, lebegsz, ezt a lebegést érezted már hetek óta a levegőben, a csontjaidban, az aurádban, nem rémít a magány, hisz sosem vagy egyedül, most élsz és nem túlélsz. Nem veszed észre a szürkeséget, nem húznak le mások kicsinyes vágyai, látszatbarátságokat sem kötsz már, hiszen bőven elég aki melletted van, az igazából is melletted van, tesz érted és te ugyanúgy teszel érte. Aurád most sűrű, áthatolhatatlan, csupa fény és ragyogás vagy, nem ér baj, nem érnek külső támadások, lélekszinten egyeztél ki önmagaddal,  a holdkő medál a nyakadban izzik, forró. Segít. Csak létezel, lélegzeted nyugodt, szíved csitult, a béke átlebeg a falakon, benned sűrűsödik, és kifelé is békét sugárzol. És bízol önmagadban, mert akkor a reményeid, az álmaid, a vágyaid mind-mind a tieid lesznek. És semmi más nem számít.

Napvarázs

2007 december 4. | Szerző: csillagom35

Nézd, ahogy a fénylő sugarak játszanak a függönnyel, bordó-arany ragyogásba vonva a napsugarakat. A rezzenetlen kék-tiszta eget, felhőknek még csak árnyékát sem mutatót, a jéghideg körvonalakat ahogy a hegyeket körberajzolják, megmutatva mindent, szépet és rútat, ármánykodás nélküli tiszta valót, a természet körforgását. Nézd, hogy figyeli a napsugár a lehullott falevelek nyüzsgő áradatát,a patakocska lusta csörgedezését, ahogy megpróbálja kikerülni a rengeteg beledobott szemetet, a kidobott ősrégi mosógépet, ami maga is csodálkozva nézi, hogy mit keres a híd alatt, mikor neki ruhákat kellene tisztává varázsolnia. A galambok lustán ülnek a ház tetején, megpróbálják a csalfa napsugarakat a tollaikba összegyűjtögetni, a meleget, a fényt elraktározni, mert érzik csontjaikban a tél simogató jeges ujjait, könyörtelenségét,  és még lehet, hogy utoljára fürdetik tollaikat a  késői napsugárban, ami már nem biztat a nyár erejével, mert érzi, hogy erőtlen, búcsúztató hangulatba hozza a képet, int, hogy ideje felkészülni. A lelkem  is megpróbál felkészülni a hideg téli sötét éjszakákra, a csillagtalan borús szomorú estékre, a szívmagányra. Felvértezni nem tudom, csak legfeljebb ráhangolni, csitítani, megnyugtatni próbálom, suttogni csendben, halkan csak magamnyugtatásképp: az élet szép, az élet szép, az élet szép, csak rajtad áll, nézd süt a nap, az aranyfénye neked is áthatja a szíved, feltölt és megerősít, magához ölel, és áthat. Elsimítja a fáradtságot, a bánatot, biztat és átölel. Engedd el magad, és megtörténik….

Toronyugrás

2007 december 3. | Szerző: csillagom35

 Most is elértem a végére. A torony magas, csigalépcsős, lassan, évek, hosszú-hosszú évek alatt értem a tetejére. Most fennt állok, kitenkintek, lassan körbeforgok: kék és zöld a meghatározó szín, semmi feketeség. Semmi felperzselt pusztaság, alul ezüst folyó lágyan ívelő, lusta sodrású, felül a csillagok hideg káprázata, és igen, a telihold megigéző, magához édesgető sugara, amely minden porcikámat áthatja. Kinyújtom felé kezem, ezüst sugarai átfolynak ujjaimon, szívembe csorog a hideg, mégis perzselő igézete. Lágyan rám mosolyog, magához húz és elenged. Hagyja hadd járjam az utam tovább, érezzem vigyázza lépteim, cselekedeteim. Kiaraszolok a torony szélére, szellőcske borzolja hajam, ruhám alá bújik, megemeli a fátyolszerű leplet amibe bújtam. Kitárom kezem, mosolygok, szívem könnyű, félelem nem hatja át, és elengedem magam. Zuhanok, forgok, súlytalanul, vágytalanul, éber kíváncsisággal. Semmi görcs, semmi bánat, semmi öröm, csak a lebegés tiszta öntudata, a dimenzióváltás mindenféle kockázata nélkül, felemelő, lélekcsitító, magamrataláló. Hiányzott már az éberség, a Szent Tükör minden könyörtelen igazságával együtt. A folyó is lágyan ölel, befogad, nincs semmi kegyetlen becsapódás, semmi ütközés, semmi jéghideg vízsugár, szinte anyaméhként ölel, simogat, kimos minden keserűséget, bánatot és fájdalmat, hogy megtisztulva indulhassak az újabb úton, letisztítva érzéseim, csak a tiszta életörömöt hagyva és a tudatot, hogy minden rossz lehet jó is, a hibáim nem véletlenek, a rosszból tanulni kell, és minden tanulságot levonva talán jobb lehetek. Valamikor, valahol…

tükörvilág, még egyszer ugyanarról, bővebben…

2007 december 1. | Szerző: csillagom35

 Nos, most már tudom Alice körülbelül mit élhetett át. Minden felnőtt-mese gyerekként olvasva elfogadható, felnőttként újraolvasva pedig mindig rádöbbent, hogy ez a valóság. Újból kezdtem tehát. Nem lettem okosabb, szebb, folyamatos hiányérzetek gyötörnek, tudom mit és hogyan rontottam el, de másként tenni nem tudtam.Semmi és minden változott. Csupán a lebegés maradt tisztának,a várakozás, a csodavárás. Nem tudok írás nélkül élni. Része lélek-magamnak, mint a levegőben a káros szintet meghaladó szénmonoxid-szint, az E- betűk az élelmiszerekben.A csodavárás legbelül szinte apró kis magként indult és a mosoly is távolságtartóvá szelidült.Egy jó időre kívül zártam magam minden körön. És minthogy letöröltem a blogom, mert csak így tudtam a lezárhatatlant lezárni, a belső törlés is megindult. A hajam is barnává szeidült, de nem fejezi kis belső önmagam, inkább csak valami másnak a kezdetét. Azért néha ráakadok a ritka percek selyemszalagjára és szeliden végighúzom rajta kezem, csendesen álmélkodva, hogyan hajlik ujjaim között és hogyan változtatja szivárványszínét, akkor a szívem is lecsendesül egy pillanatra és végre érzem magam, és mindent mi világomat jelenti. A Ji King is türelemre intett, hatalmas zűrzavart rajzolt körém, a pozitív változást jelölve ki útként. Meg kellett tapasztalnom minden rosszat, szenvedni kegyetlenül egyedül, közben rombolva magam körül mindent. Mindent, ami ezidáig fontos volt. Nos, a romboláson túl remélem segítettem is. Legalábbis hiszek benne, az építőkockák lassan összeállnak és a zavaros erőhulllámok kitisztulnak. Új erőre kapok, és ezen erőből másnak is adhatok. Iloár, szőke-fürtös angyal- tesvérem a hátam mögött áll, angyalszárnyaival betakar, megsimogat, arcomhoz simítja arcát, aurája átáramlik, lecsukom szemem, az angyalfény fehér-arany ragyogás mindenhol áthasson, felemeljen, átröpítsen a valóság-kapun a valótlanság igazságába. Ahol a mese valósággá válik, mint a Földön a hétköznapok varázsaiban.

A látható világ széle

2007 december 1. | Szerző: csillagom35

 Hosszú út egy év. Minthogy minden eltűnt ami a biztonságot és bizonyosságot jelentette, és végigmentem a teljes szívszakadáson  az út végére értem. Nem, nem fal van hanem, mint egy hatalmas tányér aminek a peremére léptem és letekintve csak a az üresség és feketeség, a teljes űrmagány lebeg, tehát vagy visszafordulok és újra átélem a csalódás sötétségét, vagy lebegek és ha kész a szívem új útra lépek. A lebegés nem fáraszt, kívül tart minden körön, távolságot az emberektől, a lélektisztulást hozza. Minden amit rosszat tettem nem teszi meg nem történté, dehogy, csak letisztítja, más megvilágításba helyezi, átértékeli. Mindent, amit idáig sziklaszilárdnak és megdönthetetlennek hittem most más fényben ragyog. Nem félek, dehogy várakozom, mosolyom letisztult, hajam színe barnává szelidült, munkám megsokasodott, csigaházam nem növesztem újra. A tükör most csak a külszínt mutatja, ha elég sokáig nézem akkor újra belelátok magamba. A lebegés korszaka is hoz örömöt. Ez nem magány hanem öntisztulás. A rózsakvarckő a szívem felett is átmelegít, a holdkő a nyakamban újra erőt ad, bizonyságot, a látható és láthatalan világ között elmossa a határokat. A delete gombot nehéz volt megnyomnom. Mert szinte magamnak kerestem az önmarcangolást. Hosszú hónapokig kerestem a válaszokat a miérteket. Nem haragszom senkire. Semmire. Féltem, csalódtam csaltam és megcsaltak, hazudtak és viszonthazudtam, szerettem, hamis álomképeket markoltam, szívszakadtam. Most mosolygok és lebegek. Keresem a bolygóm, a kincseim, a helyem. Mosolyom szívből és nem kínból fakad. Nem adom fel soha az álmaim, magam. Soha.