Köd

2009 február 6. | Szerző: csillagom35 |

 Mintha hónapok óta egyfolytában csak esne, a köd a szívemre ült, nem ereszt, marokba fogja, folyamatosan szorítja, néha felenged a szorítás, hogy utána még jobban fájjon, események, dolgok, munka egybeolvad, mintha akváriumban élnék, faltól-falig úszhatom csak, a Bill Murray ugyanezt élte át az Idétlen időkig című filmben, ugyanaz a nap ismétlődik éveken keresztül, semmi nem változik, hajnalban kelek, már álmomban is meg tudnám csinálni ugyanazon megbízásokat, mosolygok, beszélgetek, jól nevelt robot módjára eszem, alszom, álmodom, keretek közé szorítom létezésem, az akvárium szűk, fojtogat, az ablakon kinézve ugyanaz a szürkeség, reggel és este egybeolvad, bevásárolok, főzök, tanulok egyfolyamban, vég nélkül, olvasok, a tévé bámul rám, a könyvek beszélnek hozzám, de nem érnek el a szavak a tudatomig, a szürke víz semmilyen árnyalatban nem segít, kitörnék, de érzem, most nem lehet, maradok az akváriumban, néha szeretnék kívülről benézni, és kirángatni a szürkületből, a ködből, az akváriumból magából, futni-futni cél nélkül kifulladásig, kacagni sírásig, a végletekig érezni minden érzést, jót és rosszat is egyaránt, sírni szívszakadásig, mert már megint belémszorult, pedig nincs is miért sírnom, mégis feszeget, közben mosolygok szakadatlan, szemem ragyog, belülről  jön, és a katarzist várom, közben pedig  felszakadnak a felhők, kisüt a nap, az áldott, a szorítás lazul, a béke elomlik, az akvárium kitágul, a világom a helyére billen, ilyen apró csodák kellenek csak és minden működik…