Bu…bu…buborék, na még egyszer: BUÉK

2009 január 2. | Szerző: csillagom35 |

 Öregszem, mi tagadás, már megint az elmúlt éveket számolom. Először is az előzőt próbálom rendbe tenni, rendszerezni, számba venni, rostálgatni, emlékezni. Ja és kitörölni. Ha figyelembe veszem a tényt, hogy mindent, a rosszat és jót is magamnak vonzom, hát így utólag nem is tudom, legenyhébb kifejezéssel élve is zavaros évem volt. A legnagyobb akaraterő és kitartás kellett, hogy lélek szinten helyrehozzam magam, és tűnődöm néha fennhangon is. Először azt hittem leszek újra ugyanolyan, mint korábban. Rájöttem, hogy ha fene a fenét eszik is, sem leszek, sőt nem is lehetek ugyanoly, mint annakelőtt, így hát tudomásul vettem, és elfogadtam, hogy megváltoztam. Nem, nem lettem jobb, talán rosszabb sem, csak a fura bizsergés maradt leginkább. Az a biztos tudom, hogy valami lesz, és valami van, csak képtelen vagyok megfogalmazni. Mintha egy körben, ami zárt és szűk sugarú forognék körbe-körbe, az élményeket, fényeket, színeket elraktam Párizs nem fakuló ragyogása mellé. Fogtam egy zsákot, feneketlent, hiszen az ó évet úgy illik zárni, hogy lelkileg is megtisztulok, és nyitott szívvel, tiszta szemmel, csodáváró mosollyal lépni át az új év tisztelet- és képzeletbeli kapuját. Tehát még egyszer megfogom a zsák száját, nagyra nyitom: beledobálom minden kishitűségem, a néha még mindig felkavaró rossz, fájó, szívszorító emlékem, beleteszem a monogrammot, hogy soha többé ne fájjon, beleteszek minden szívfájdalmat amit adtam és kaptam, minden hazugságot, minden gonoszságot, átkot, rosszakarást, csalást, ámítást, és önámítást. Egy kicsit még sajnálom magam, mert néha jó ez is, és dobom a zsákba az önsajnálatot is. Beledobálom az irigységet, önzést, nagyratartást, lenézést, kivagyiságot, álszerénységet, bánatot, bút. Nagy a zsákszáj, feneketlen, elnyel mindent. Beleszórom a magányt, a szomorú vasárnap délutánokat, a kétségbeesést, a durvaságot, erőszakot, sikálom, súrolom a megmaradt darabokat, tűnődöm, vajon mi maradt. Beleszórom a jókat is, az arany napkeltéket, a Hold vonzó ezüstjét, a gyémántként kapott barátságokat, időt állókat, kitartókat, a jó szókat, a mosolyt, letörölhetetlent, a könnyeket, szívtisztító- nyugtatókat,a kitartást, a munkabírást, a kiállást mellettem és a harcot velem. Mert ez az év ezt is hozta, a mély csodálatot emberek iránt, akik kiálltak értem és mellettem, amit csak utólag tudtam meg és a mai napig elönt a hála. Beleteszem a jóságot, a szeretetet amit folyamatosan kaptam, a nyugalmat, amely mint zöld tenger hullámzik köröttem. A kacagást, ami feltölt és átcsap felettem, a könyvek halk sugalmait, a zene áradó lüktetését, a békét. Beleteszem a karácsony csodáját, játékosságát, tünékeny örömét, az ünnep fényeit. És utoljára beleszórom a szilvesztert is. A nevetést, a játékot, az örömet, a felszabadultságot, a pezsgő-mámort, buborékokon úszó törékeny báját, egy meghatározhatatlan színű összehúzott szempár mellé, amely mintha mondana valamit, amit már tudok, mégis jó lenne ha elmondaná. Törékeny dolog a szív, mégis látni vele. Becsukom a zsákszájat, bogot kötök eloldhatatlant, és a szivárványszín kapun lépek a következő évbe, amitől szintén nem várok csupán csak mit eddig is: csodát. Csodát, és csodát.