Az idő összesűrűsödése

2008 december 7. | Szerző: csillagom35 |

 Mintha valami felsőbb akarat húzná magával napjaim, a percek másodpercekké válnak, az órák szinte félórákká és a megihletett szavak is a torkomban rekedtek, leíratlanul, kimondatlanul, hogy gombóccá válva szorítsák torkom egyre fojtogatóbban. Mint a láz, amely úgy áradt szét bennem, mint egy szomorú esős vasárnap délután, feltartóztathatatlanul, megállíthatatlanul, erőszakosan, és megadtam magam a betegségnek, a torkom merő sebbé vált, a mandulám visszanőtt, ezzel is jelezve, hogy szükségem van eme szűrőre, a dobolás az agyamban egyre dübörgőbbé vált, és nem és nem akartam nyelni, mert fájt. Most napok múltával és a gyógyszer után is érzem a gombócot a torkom legalján ez már maga az összesűrűsödött félelem: a jelentől, a világtól a válságtól, a jövőtől valami ismeretlentől való ősi, páni félelem ez, mely újra dobolássá áll össze bennem és együttes erővel torkomba nőtt, jelezve itt van és nem múlik, pedig küzdök ellene nem adom magam, mégis mintha egyre erősebb lenne, és az éjszaka csendjében az álmok sűrűjében ugyanúgy velem van, mint a napok suhanó-rohanó idő-összesűrűsödésében. Mert mintha valami hegyi patak lenne mostanában az idő körülöttem egyszerre rohanóvá vált, és nem tudom az okát. A vágyaim-álmaim egy időbuborékban szállva keringenek köröttem, néha még megérintenek, ne feledkezzem meg róluk, itt vannak ugyanúgy. Ismét elmúlt négy év, már a fiam szalagavatóján álltunk tágra nyílt szemekkel, hogy ez is eljött. Futó látogatás a  mátrafüredi idősotthonban a férjem nagymamájánál, már meséli, hogy ül mellette egy fiatalember és időnként hívja magával, a gyerekek és az öregek látják az angyalaikat, nekem is hiányzik Iloár, de mintha köddé vált volna mostanság. A szag a legborzasztóbb az intézetben: az elhasznált testek szaga, amelyekből már az emberi tartás is kikopott, kinyúlt macskanadrágok alól kilógó a pelenka a maga brutalitásával, annyira szívszorító volt, hogy le kellett ülnöm, az idős emberek a kisgyerekek brutalitásával ártatlanul gyilkolták egymást, szavakkal persze. Néha még fejsejlik a ragyogó nyár, Párizs felémint egy pillanatra, majd az öregember egy apró osztrák falucskában, utánunk jött a kocsiján látván, hogy rossz felé megyünk és szívből jövő kedvességgel magyarázta el a jó utat, és kinnt állt a fogadója előtt,  integett, meggyőződve, hogy jó irányban megyünk tovább…Néha már Karácsony is beinteget az ablakon, kérdi mosolyogva, hogy lelkileg is felkészültem-e, megtisztultam-e már, hogy az ünnep maradék nélkül a szívembe költözzön, és megnyugodva siklik tovább.A percek pedig tovább siklanak idegesítő gyorsasággal rohanva ki tudja mikor és hogyan akarnak lelassulni újra, bár az is lehet, hogy most erre van szükségem…