A hétköznapok a fejemre estek…
2009 május 12. | Szerző: csillagom35
Mintha az idő összesűrűsödésével együtt a hétköznapok a varázs nélküli szinten lebegnének, nézem az óriási holdkarikát és közben töprengem miért is szoktam tőle néha félni… szóval néha annyi, de annyi minden történik velünk, köröttünk és általunk, hogy pillantásnyi lélegzetvételre sincs időnk. Megértem, megtörtént, a fiam elballagott a középiskolából, szerinte ötösre megírta a matek érettségit, elvégre matektanárnak készül, a ballagás izgalmai is és csengő jókedve is távol már, Mami is elköltözött az égbe 96 évesen és minthogy életében is kavarogtak körötte az indulatok halála sem múlt el másképp, a temetés képmutató kényszer-rokon puszijai ugyanúgy távol már, mint a fiatal atya beszéde, ami hozzánk, hitetlenekhez szólt, mert nem bírta feldolgozni, mi mit is keresünk a szentmisén, a földrögök dübörgése a koporsón ugyanúgy emlékké foszlányult, mint a temetés alatt a rigódal, a könyvek szelíd üzenetei egybeolvadnak az állandó házastársi küzdelembe, a megértés és nemmegértés örökös hajhászásába, apám feleségének feldúlt hangja a telefonban, ahogy a szörnyűségeket ecseteli mik megestek vele, állandó vádaskodása, másokra mutogatása ijesztően hasonlít arra, mit én tettem valaha, ezerszer megbánva, örökkön titkon félve mikor is kapom vissza, hiszen minden rossz visszaszáll… A tavasz szeliden ölel, bizakodón, biztatón, a repce harsány sárgája már szinte elolvadt, a pacsirták az életet hirdetik harsányan-élesen, az akác bódító illata a szívemig ér, szétfolyik bennem a tavasz élettel telten, hogy átadja magát a tomboló nyárnak, a napnak, a fénynek, a létnek…
Mintha véget érne
2009 április 17. | Szerző: csillagom35
A hetek felgyűlt stresszét nyelem, mert a szavak csak a szívemig érnek, egyszerűen képtelen vagyok írás formájában rögzíteni. Mintha valami egyszerűen véget ért volna, valahogy nem nyílik a meseláda teteje, és a varázserőm is mintha egyre kevésbé hatna a mindennapok álmos sűrűjében.Egy újabb ajtót zártam be, önként, dalolva persze, újabb falat emelve a láthatatlan és látható világ köré.Tehát újabb jelszót kreálok magamnak: arccal a nap felé. Vagy inkább a hold felé? Elvégre hold-függő lennék, vagy mi. Próbálok újra valami lenni, még ha a megfogalmazással vannak is némi problémák. A változás sűrű levegőjét nehezen lélegzem, mert nem tudom akarom-e egyáltalán. Vagyok, aki vagyok, vagy inkább leszek aki leszek, bár nem érzem semmilyen formában jó-e amit teszek. Újból elindultam valami felé, akaratom töretlen. A szavakat magamba zárom, egyszer még leírom, vagy csak hagyom hogy elringassanak, simogassanak. A meseládát bámulom, szívem végigsimítja minden leírt szavát, egy másodpercre átélem a rosszakat, a jókat, a szépeket és gonoszságokat, mindent mit tettem, és szép csendben lezárom a tulipiros virágos ládácska tetejét. A hangok egyre távolibbak bennem, mint nagymamám hangja a telefonban, egyre elmosódottabb, mintha már feloldódott volna a másik oldal fehérségében. Lezárom a blogot is egyenlőre, mert már most más vagyok, mint aki elkezdte, és a letöröltet is sajnálom néhanap, de másként nem tehettem. Lelkem marad minden szóban, nyomot hagytam magamnak. Ha lesz erőm, kedvem, szívem, lelkem, máshol, máshogy folytatom…
Csiribá
2009 március 27. | Szerző: csillagom35
Csiri bá a nevéhez méltón öreg és varázsos volt. Félrecsúszott varázslósipkáját a csillagok és holdak teljesen elborították, és minthogy mindig a szemébe csúszott döcögve tologatta vissza a homlokára. Fénylő szemüvege mögött gyermeki ártatlan kék szem csillogott, az öregségnek azon fokán amikor már játszva gyermekinek érezzük magunkat, vígan mosolyoghatunk balgaságainkon. Elfeledett varázsszavak után kutatott elméjében, homlokráncolva próbálta felidézgetni régen használt bűvszavakat. Időnként elgondolkozva kavargatott egyet-egyet a hatalmas üstön az óriási kanállal, ugyanis fogalma sem volt milyen varázsitalt tett föl főzni benne. Egyszerűen elfelejtette.Lendületesen kavargatta tovább, törengve mit is kezdhetne vele. Végülis általános csodaszernek keresztelte és apró fiolákba töltötte. Csiribá kíváncsian löttyintett egy kevéske varázsszert az elszáradt virágra és láss csodát szárba szökkent. Igaz, volt némi hibája a virágnak mert teljes hosszában apró lándzsák borították, a virágja pedig kézigránátot formált, de mégiscsak virág volt. Nagyvonalún legyintett és kitekintett az ablakon. Fejét csóválva vette tudomásul a fagyos tavaszt, a gólyát sajnálgatta, amelyik a döbbenettől némán toporgott a befagyott tócsa fölött, és a mirelitté vált békát szemlélte. Csiribá hintett egy kis varázsitalt a mezőre és a langyos tavaszi napsugár bágyadtan simított végig a tájon, csendes derűbe vonván a tavaszra vágyódó, ébredező természetet. Csiribá álmomban a számba is töltött a csodaszerből, mert már kínlódás volt minden nap, a szívemig nem értek fel a szavak, csak ugráltak a fejemben össze-vissza, az üresség elleni mindennapos csatát már félig elvesztettem, az érzések körbefontak, de csak üvegfalakat találtak, a napok egyformasága teljesen magába temetett, az annyira várt együttlétek valahogy kínlódássá váltak, egy-egy gyöngyszín nevetés hasította csak ketté, a hiányérzetek gyötörtek csak mert nem találtam a megoldást, a szeretet nem ért el a szívemig nem tudtam elfogadni és továbbadni sem, hiányzik az ölelés és most is odabújnék, megfogadtam türelmesebb leszek, és mindenért megbocsátok, hadd, hogy a csillámos varázsnapok újra ideférjenek, hidd el, nincs az a betegség ami legyőzzön, nincs az a pénzhiány ami letörjön, még ha botorságnak tűnik is az egész hagyd a Csiribá varázst mindennapossá tenni, mert a varázs nem szűnik, csak legfeljebb átalakul és magunk tehetünk arról, hogy csillagporos maradjon…
Amit sohasem várunk…
2009 március 20. | Szerző: csillagom35
Mintha összementél volna az utóbbi időben, vagy csak az én képzeletemben éltél nagyobbnak, szemed is kékebb lett, sarkában apró csík a fáradtságtól és a félelemtől.Az injekcióstűt bűvölöd, minden nap rettegsz tőle, halogatod majd-majd aztán összeszeded magad, és reszkető kézzel nyomod magadba. Nem és nem engeded, hogy én csináljam, félsz, hogy fájdalmat okozok, inkább magad csinálod végig. Nem engeded, hogy az internetet bűvöljem, nem vagy kíváncsi az orvosi szavak mögötti tartalomra. Nem engeded tudatodba a betegséget én sem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen átnézünk rajta, csak tudat alatt motoszkál bennünk állandóan. A félelem szinte hálóba fog, minden létező kiadást leredukáltunk, már nem idegesít, ami néha nap megesett a múltban, hogy folyton a nyomomban jársz a lakásban, minduntalan hozzám bújsz, simogatsz, vágyom az alig-érintéseidet, néhanap még idegesítjük egymást a folyton mást akarással, és másféle elképzelésekkel és napi tervekkel, eltérő alvási szokásokkal, hajnali bagollyá szoktál mellettem ugyanúgy felriadsz idő előtt, mint én, kibotorkálsz a konyhába és várod, hogy a kávéfőző a haldokló dinoszaurusz utolsó hörgéseivel hozza életre a kávét, félünk és valahol szelidítjük a félelmeinket, egyszerűen nem engedhetjük magunkhoz közel a betegséget, hiába mondtuk végig, mi legyen ha bármelyikünkkel történik valami mit tegyen a másik, én még elképzelni sem akarom. Nem vágyom, hogy eltemessenek, ha egyszer lejár a kiszabott időm ezen a világon, nem vágyom semmilyen emlékműre, még fából készültre sem, csupán a vízre vágyom, hogy a vízé lehessek, minthogy ugyanúgy vágyom homokszemmé válni is, hogy a forró sivatagi széllel együtt szállhassak, és ne fázzak soha…
A varázslónő
2009 február 26. | Szerző: csillagom35
A varázslónő elém állt, egy picit elmosolyodott, pálcáját a nagykönyv betű szerinti betartásával megforgatta, néztük, ahogy a pálca végéből kipattanó ezüst-csillámeső felszikrázik köröttünk és bennünk. A varázslónő meghajolt, tünde-ruháján csilingeltek az ezüst csengettyűk, szabályosan szabálytalan arca a végtelen derűt és kiegyensúlyozottságot sugallta, haja téglapiros, kisfiúsan tüskés, szeme álmodó-kék, szabályos-kerek, orra egyenes vonalú, határozott, szája szépen ívelt, összhatásban mégis elnagyolt. A zenekar angyalainak ruháját viselte, és a hangja olyan bámulatosan szép, hogy bármikor énekel, bármit azonnal elvarázsol, szinte rabul ejt, a legteljesebb magasságokból képes letaszítani a mélybe, hogy aztán a szerelem csodájáról énekelve könnyeket csaljon szemembe, higgyem, elhiggyem, hogy minden szép és jó, mindennek oka és ára van, mindennel törődni kell, a kétségbeesést is hagyni kell ringani a reményt is, a vágyat is, az álmokat is, az életet is. A varázslónőt Annie Lennoxnak hívják és bármikor kiragad a hétköznapokból, feltölt, felráz és észre térít, bármikor szíven szúr és elandalít, kiragad és talpra állít, és én mindenkor köszönetet suttogok érte, neki, mert üzeni a zenén át, hogy érdemes és tovább kell csinálni mindent, mindenkor és mindig…
Vásárolni
2009 február 12. | Szerző: csillagom35
Sóhajtva vettem tudomásul, hogy nem tudok vásárolni. Ez tény. A fiam marketing szakos és tudományos kiselőadást tartott a témáról, mit és hogyan csinálok rosszul. Közben a kapucnimnál fogva visszahúzott a járdára, mikor megpróbáltam átkelni a túloldalra, szerintem simán átértem volna, szerinte meg már nem, tisztára óvodásnak éreztem magam. Én a tipikusan szenzitív vásárlók csoportjába tartozom, bólintottam is rá lelkesen bármit is jelentsen ez. Nem és nem jól vásárolok, fejtegette tovább a fiam, és én megrendülten hallgattam. Például én nem tervszerűen vásárolok, hanem impulzívan, amit meglátok és megtetszik, azt habozás nélkül megveszem. Mondtam neki, hogy ez így ebben a formában abszolút nem igaz, mert hiába tetszett meg a legújabb BMW, azt sem vettem meg, a plazmatévét se, pedig az is tetszik. Nem erre gondolt, legyintett nagyvonalúan. Tervezzem meg a bevásárlást. Jó. Ahányszor listát írtam, azt vagy otthon felejtettem, vagy a bevásárlóközpontban kerestem órákon keresztül, közben vadul forgattam a szemem, mit is felejtek el. A fiammal kész élmény amúgy is bevásárolni, mert a félmaratonon már játszva indulhatnék, olyan tempóval jutunk el a Tesco-ig, kettő, körülbelül fél órát ad a bevásárlásra, elvégre ő a serpa, ő cipeli haza, és annyi időm van, hogy teleszórjam a bevásárlókocsit a polcok között, közben ötször elmondja, hogy siessünk, mert éhes vagyok, három minden, de minden akciós polc mellől elhúz, nincs rá szükséged felkiáltással, nem lehet sem bugyit, sem melltartót válogatni, sem könyveket nézegetni csak úgy, árakat böngészni se nagyon. És mikor meglátja az eszelős fényt a szememben a táskák iránt, hát akkor villámgyorsan ránt el a polcok mellől, mielőtt még elcsábulnék, annyi táskád van már anya, mondja, és kiszórom az összest, ha még egyet megveszel, így hát tört szívvel vonulok tovább, és annyit legalább megenged, hogy a százkettedik tollat megvegyem, az a másik mániám, a tollak, imádom őket, úgyhogy minden teszkós bevásárláskor veszek egyet, és akkor úgy érzem magamra is költöttem valamennyit, ha már táskát nem vehetek, azt majd a turkálóban bepótolom,oda ritkán jön a fiam, aztán megvesszük a legszükségesebb, és legnélkülözhetetlenebb dolgokat, ebbe az üveg unikumot is beleszámítjuk, elvégre gyógyszer, hiszen vöröskereszt van rajta, és különben is szeretjük, és mikor a dögnehéz táskákat cipelve hazafelé rohanunk, miközben a vállam tőből esik ki, de sietnünk kell, mert a fiam nem szeret bandukolni, és néha visszanéz a barátnőjével, hogy vajon melyik sarkon hagynak el, akkor néha elmélázom: szegények vagyunk, de jól élünk. Magunk szintjén. Most mit csináljak, ha nem vágyom selyemperzsára, meg luxusmercire, meg nyakat lehúzó aranyláncra? Vágyom viszont cédékre, könyvekre, filmekre, utazásra, szerelemre, szeretetre, szerencsére, némi sikerre, és legalább ezek rajtam múlnak megkapom-e őket.
Figyelmeztető álmok
2009 február 7. | Szerző: csillagom35
Hetek óta ugyanazt álmodom, a környezet egyre csak küldi és küldi a jeleket, tudom, érzem változtatnom kellene, indulni, mégis, mintha gúzsba kötve lennék, lelkem mozdulatlan, csukott szívvel megyek el a jelek mellett, mert érzem nem tehetek mást. Az álmaim csak helyszínekben különböznek, mindegyik ugyanarról szól, futok, sietek ismeretlen cél felé, szív és lélekszakadva és soha, de soha nem érek oda, mindig elkések, és sokszor ébredek verejtékben fürödve, szívem dorombolva szakadna ki helyéről, percekbe telik mire rájövök, hol is vagyok, megörülök az ismerős körvonalaknak, intek a halaknak az akváriumban és próbálok megnyugodni. A mai hajnali álmom még élénken bennem él, vonattal utaztam volna valahová, elveszítettem csomagom, minden iratom, idegen városok állomásain bolyongtam, rablók engedtek el, hajam szála sem görbült, a holdkő medálra esett a rabló pillantása és már engedett is utamra tovább, találtam csomagot másikat, ódon várfalak közt bolyongtam, ismerősen ismeretlen utcák köszöntek rám, mobiltelefon csöngött az idegen hátizsákban, felvettem a nevemen szólított egy idegen női hang, amely azt mondta siessek haza, mert várnak a gyerekeim, háromra legyek szíves otthon lenni, és már bontotta is a vonalat, nem tudtam elmondani, nem engem akart keresni, másé a telefon, idegen nyelvű piacon próbáltam kommunikálni, nem tudtam Ukrajna, vagy Szlovákia e, fejüket rázták a járókelők, mikor beszéltem hozzájuk, kedves mosolyú hölgy szólt hozzám, ez Pozsony kedvesem, hogy kerültem oda fogalmam sincs, soha nem jártam még ott, olyan hirtelen ébredtem, hogy magam is megijedtem, és hangosan mondtam ki, de jó, hogy felkeltem, pedig hajnali négy óra volt még, a hold besütött a konyhaablakon mágikus ereje szinte magához rántott, köszöntöttem illendőn, Holdistennőm, tiéd vagyok, rendelkezz velem, azóta is helyem keresve szédelgek fel-alá, nem találom helyem, meg kell fejtenem mit üzennek álmaim, és indulnom végre tovább…
Köd
2009 február 6. | Szerző: csillagom35
Mintha hónapok óta egyfolytában csak esne, a köd a szívemre ült, nem ereszt, marokba fogja, folyamatosan szorítja, néha felenged a szorítás, hogy utána még jobban fájjon, események, dolgok, munka egybeolvad, mintha akváriumban élnék, faltól-falig úszhatom csak, a Bill Murray ugyanezt élte át az Idétlen időkig című filmben, ugyanaz a nap ismétlődik éveken keresztül, semmi nem változik, hajnalban kelek, már álmomban is meg tudnám csinálni ugyanazon megbízásokat, mosolygok, beszélgetek, jól nevelt robot módjára eszem, alszom, álmodom, keretek közé szorítom létezésem, az akvárium szűk, fojtogat, az ablakon kinézve ugyanaz a szürkeség, reggel és este egybeolvad, bevásárolok, főzök, tanulok egyfolyamban, vég nélkül, olvasok, a tévé bámul rám, a könyvek beszélnek hozzám, de nem érnek el a szavak a tudatomig, a szürke víz semmilyen árnyalatban nem segít, kitörnék, de érzem, most nem lehet, maradok az akváriumban, néha szeretnék kívülről benézni, és kirángatni a szürkületből, a ködből, az akváriumból magából, futni-futni cél nélkül kifulladásig, kacagni sírásig, a végletekig érezni minden érzést, jót és rosszat is egyaránt, sírni szívszakadásig, mert már megint belémszorult, pedig nincs is miért sírnom, mégis feszeget, közben mosolygok szakadatlan, szemem ragyog, belülről jön, és a katarzist várom, közben pedig felszakadnak a felhők, kisüt a nap, az áldott, a szorítás lazul, a béke elomlik, az akvárium kitágul, a világom a helyére billen, ilyen apró csodák kellenek csak és minden működik…
Az út széle
2009 február 5. | Szerző: csillagom35
A gumiabroncs tehetetlenül feküdt az árokban. Fázott, félt, és magányos is volt kissé. Nem értette, hogy került az árokba, a vízbe, ő aki tűzben született, és nagyon szerette a meleget. Emlékezett az utak melegére, a súrlódásra amit ő soha nem bánt, mert a születésére emlékeztette, a társai megszokott forgására, a motor bátorító zsongására, a csapágyak kellemes zörgésére, az összetartozásra, mert mindannyian együtt alkották a teherautót magát. Néha furcsa volt nézni a kétlábút, az embert, aki olykor körbejárta autóját, bele-belerúgott az abroncsokba, hogy megfelelően kemények-e, olykor még le is vizelte, mikor nem volt ideje máshová menni, és különben is ez látszott a legegyszerűbbnek. A gumiabroncs mindezt nem bánta, mert hitte, hogy része valami nagy egésznek, egy csapatnak, ahol soha, senkinek nem esik bántódása. Egy ködös-párás hideg őszi hajnalon történt.Az út különösen rossz volt, a gumiabroncs kínlódott, fájtak a bukkanók, a hatalmas kátyúk, amelyekben teljesen megmerült, a víz jéghideg volt. Hatalmas ütést érzett a külső burkán, a fájdalom átjárta, és érezte, hogy az ereje teljesen elhagyja, és a levegő sziszegve távozik a seben keresztül. Nem érzett haragot, kétségbeesést, a szánakozást is kerülte, mert tudta semmiképp sem kerülheti el sorsát. Az ember sóhajtva hajolt le hozzá, idővel káromkodott, mert a berozsdásodott csavarok csak kínlódva engedték el a gumiabroncsot, és mikor mindegyiket leszedte, nyögve lehúzta a tengelyről a kilyukadt abroncsot és széles ívben az árokba hajította. A gumiabroncs még mindig nem értette, miként eshetett ez meg vele, hiszen mindent jól csinált, és nem tehetett róla, hogy ennyire rossz az út… A pótkerék az ő helyére került, a teherautó füstöt okádva elhajtott. A gumiabroncs szégyelte magát, mert nem hajtotta végre jól a feladatát, pedig minden gumisejtjéig érezte, hogy nem hibás. A víz hideg volt az árokban, a fölé hajoló nád susugását először nem értette, sokáig hallgatózott, míg lelke mélyéig hatoltak a mondatok, a nád, a fűcsomók, a víz az árokban, a szél, a köd, a nap, a csivitelő seregélycsapat mind-mind azt suttogták neki, hogy most már a természet része lett ő is, egy másik csapat tagja, és ne féljen, nem hagyják egyedül…a víz simogatón ölelte körül, a nap fölmelegítette, a szél kiszárította, és büszkén nézte a kismadarakat, akik az ő oltalmában kerestek menedéket az eső elől, és megköszönték segítségét. A gumiabroncs pedig átengedte magát a természetnek, tudta sokáig tart míg feloldódik minden sejtje, amíg teljesen a földé lesz mindene, de addig is lesznek kismadarak, virágok, szél, simogató napsugár, és ki tudja, egyszer még társra is akad egy következő kidobott gumiabroncs személyében, és együtt vigyáznak a felnövekvő nyúlfiakra…
talán
2009 szeptember 30. | Szerző: csillagom35
http://:vorosoroszlan.cafeblog.hu
Oldal ajánlása emailben
X